Én és a kutyák

Hol is kezdjem? Annyi gondolat kavarog a fejemben, és nem tudom, melyikkel kezdhetném. Ilyen sztorizgatás még nem igazán volt a blogon, és nem tudom, hogy érdemes-e belefogni. Mivel ez egy mindenes-blog el fog férni rajta, de azért írjátok meg, hogy akartok-e még ehhez hasonló off témákat olvasgatni. A cím elárulja, hogy mit fogok boncolgatni, szóval az elkövetkezendőkben a kutyáimról és a tőlük szerzett tapasztalataimról lesz szó. 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞

A legelső kutya, aki a családunkba került, és akire emlékszem, Bogár volt. Bogi egy kertaljai keverék volt, egy kis foxi beütéssel. Középtermetű, éjfekete szőrű lányka, akinek aranyos kis fehér zoknik és fehér paca díszítette a mellkasát. Bogi valószínűleg 1999-ben született, és került nagyszüleim gondozásába. Akkor még nem igazán értettem a kutyákhoz, de valójában onnantól kezdve egészen mostanáig mindig volt mellettem kutya. A múlt az múlt, de őszintén megvallom, nem voltunk száz százalékosan felelős állattartók. Foglalkoztunk vele, finomabbnál finomabb ételeket kapott, viszont nem volt ivartalanítva. Falun ez annyira nem volt divat, és mi sem áldoztunk rá. Így esett meg a dolog, hogy ez csillagfényes éjszakán udvarló érkezett a mi lány kutyánkhoz, és szerelmük egy alomnyi kölyökben bontakozott ki egésszé. A kölykök közül megtartottunk egy drótszőrű kis mazsolát, aki szélesebb volt, mint hosszabb. Így lett egy saját kutyusunk, Gömbi.

Gömbi 2001-ben látta meg a napvilágot, és boldog őrzője volt a kertünknek. Egy nagyon barátságos, mindenki kedvence kutyus volt. Szintén fekete volt, a mellrészénél egy kis fehér folttal. Drótszőre miatt sokkal öregebbnek nézett ki a koránál, pedig igazán ifjú srác volt még. Gömbire sajnos nem nagyon emlékszem, hiszen gyerek voltam még, mikor tragédia áldozata lett. Nem tudom, ki mennyire bírja a horror sztorikat, szerintem nem is részletezem a dolgot, a lényeg az, hogy balesete volt, és nem élte túl. Gömbi 2004 őszén az örök vadász mezőkre került, így mindössze három évet élhetett velünk. Pont Halloween napja volt halálakor.

A szerencse a sors úgy hozta, hogy Bogár tavasszal új alomnak adott életet, így 2005-ben új kutyusunk lett, Buksi. Utólag belegondolva, ez egy nagyon gáz név, de tökéletesen megalapozott indokkal kapta, hiszen Buksi egy teljesen fehér kutyus volt, akinek az egész fejét barna szín díszítette. Ilyen dagi kiskutyát én még nem is láttam: futás helyett inkább gurult az udvaron. A korai évek itt is kiestek, hiszen gyerekként nem sok ragad meg belőle, főleg, ha nem én végzem az etetést, sétáltatást vagy alomtakarítást. Néhány évre rá, Buksinak öcsikéje született Tomi. Csak a testvérem miatt tartottuk meg, hogy ha nekem van kutyám, akkor neki is legyen.

Tomi egy hegyesorrú, kunkori farkú, fehér-fekete srác volt. Sokáig nagyszüleim vonzásához tartozott, de később átkerült hozzánk. Cseperedtek, éldegéltek kutya módra. Sajnos a két srác, Buksi és Tomi nem igazán jöttek ki egymással, és sokszor meg akarták mutatni egymásnak, hogy ki az úr a háznál. Persze ezt nem hagyhattam, és próbáltam nevelni őket. De valahogy sosem sikerült igazi harmóniát teremtenem, így külön-külön foglalkoztam velük, ami sok időt vett igénybe. Tominak hatalmas mozgásigénye volt, amit nem tudtam neki megadni, Buksi pedig igényelte volna a foglalkozást. Ráadásként ott volt Bogár is, akit szintén nem hagyhattam figyelmen kívül. Sajnos a séták nem voltak rendszeresek, pedig naponta kellett volna történniük, de ha egyedül csinálom az egészet, rengeteg időt igénybe vesz. Sokkal jobb lett volna, ha tudok egyszerre foglalkozni velük, de ez sajnos nem következett be.

Bogár tizenhat éves volt, amikor meghalt. Szép hosszú életet élt, és egyáltalán nem szenvedett, mikor eltávozott, csak szépen elaludt. Öreglány volt már, itt volt az ideje. Tudtam, hogy egyszer be fog következni és felkészülhettem rá, de sajnos utolsó óráiban nem voltam vele, mert iskolában voltam. 2018-ig semmi probléma nem volt. A kutyák jól voltak, felváltva sétáltunk, ha volt segítségem, akkor együtt, de néha rájuk kellett parancsolni, hogy viselkedjenek.

Aztán jött az a bizonyos év, ami kutyák szempontjából a legtragikusabb, és talán sosem felejtem el. Baromira hideg telet tudhattunk magunk mögött, amit Buksi nem viselt jól. Lassabban mozgott, a sétáknál már nem volt kedve futni, inkább csak cammogott. Sokkal kevesebbet evett, és fogyott is egy picit. Szokásos áprilisi állatorvosi sétánkat tettük meg, amikor a szokott távot már kétszerannyi időbe sikerült megtenni. Tudtam, hogy már nem tart sokáig. Kikértem az állatorvos véleményét, de a szükséges információk után, csak az öregségre hivatkozott. Megkapta az oltását, és sok-sok pihenőt beiktatva hazafelé tartottunk. Napra pontosan egy hét múlva, elaludt. Befordult a kis házikójába, és lehajtott fejjel lélegzett egy utolsót. Az utolsó hetét próbáltam kényelmessé tenni: kisebb sétákat tettünk, masszíroztam a hátát és a lábait, elfeleztem az ételadagját, és inkább napi kétszer adtam neki enni. Ha elfáradt csak fetrengtünk a fűben, és simogattam, hogy tudja, ott vagyok mellette.

Nagyon szomorú voltam, mert ő volt az első kutyám, de ott volt Tomi, akivel törődni kellett, így könnyen átvészeltem a helyzetet. Egykutyás gazdaként meg tudtam adni számára a kellő mennyiségű mozgást, naponta jártunk futni, játszottunk, és még sikerült pár trükköt is megtanítanom neki. Nagyon ügyes kutya volt, és szomorú, hogy csak a végére kapta meg a maximális odafigyelést. Egy hónappal később jött a baj. Tominak szörnyű hasi fájdalmai voltak, ezért rohantam az orvoshoz, hogy mi a fene van. További tünetei voltak még az étvágytalanság, a nehéz séta és a szűkölés. A szemfehérje sárgás-barnás volt, ezért máj és/vagy gyomor problémára gyanakodott az orvos, ezért infúziót rendelt el, viszont hamarosan zártak ezért csak holnap tudtuk véghezvinni. Az infúzió után műtétre is sor került volna, ami körülbelül 20-30 ezer forinttal csökkentette volna a zsebpénzem, és kicsit megrettentem, mert még sosem költöttem ennyit kutyára. Hazavittem, és otthon megbeszéltük a családommal a dolgokat. Hezitáltunk, mert ez jó nagy adag lóvé, ezért vártunk egy napot. Tomi nem evett, de kaptam étrendkiegészítőt, amivel simán ki kellett volna bírnia pár napot. Reggelre elkezdett hányni. Nagymamám első gondolata az volt, hogy megmérgezték, és minden otthoni módszert kipróbáltunk, amit csak lehetett. (Volt cicánk, aki mérget evett, és mama kikúrálta, szóval működhetett volna a dolog.) Fájdalomcsillapítót adtam neki, hogy picit jobban érezze magát. Egész nap csak feküdt, és hányt. Mellette voltam, de igazából sejtettem, hogy ez így hosszútávon nem mehet. Másnap elmentem volna vele az orvoshoz, és kifizetek mindent… csakhogy nem volt másnap. Már szürkületbe fordult az idő, amikor Tomi lemászott a teraszunkról. Kicsit megörültem, mert mozogni láttam, és ezt jó jelnek vettem. De nem volt az. Néhány lépés után elterült a fűben, és egy utolsó fájdalmas nyögés után már nem vett levegőt. A szemem láttára halt meg. Három nappal később meg mentem szakmai gyakorlatra egy távoli városba.

Mai napig nem tudom, hogy mi okozta a halálát Tominak. Mi még mindig a mérgezésre gyanakszunk, de egy szájról kapott mendemonda szerint, a szembe szomszéd úgy oldalba rúgta, hogy valami belső problémát okozhatott.

Ez után a sok rossz dolog után, szerettünk volna új kutyát. Gondoltam fogadjunk örökbe, mert tele vannak a menhelyek, és tegyünk szabaddá egy kennellakót. Végül egy gyepmesteri telep mellett döntöttünk, és egy kis hezitálás, tanakodás után kihoztuk a tökéletesnek hitt kutyát. Lili egy nagy testű, fiatal egyed volt. Elég félénken viszonyult sok dologhoz, valamitől félt is, de egy szeretetéhes kutyát láttam benne, akit megmentettünk. Gondoltam, majd rehabilitáljuk, megtanítunk neki sok dolgot, és akkor teljes életet élhet. Napközben semmi baj nem volt, ám amikor besötétedett eluralkodott rajta valami agresszív hajlam. Nem tudom, mi váltotta ki belőle ezt, de amikor a testvérem lehajolt, megkapta a nyakát (nem történt semmi életveszélyes, csak egy kis véraláfutás), és vissza kellett fogni, hogy ne támadjon apára. Félelmetes volt, de nőket nem bántott: ennyi szerencsénk volt. Vissza tudtam fogni, de ez mit sem számít, ha nem vagyunk biztonságban a saját udvarunkon. Borzasztó volt, de másnap visszavittük. Nyomorultul éreztem magam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyet teszek.

(Zárójelesen megjegyezném, hogy bunkók is voltak a gyepmesteri telepen az emberek. Ötezer forintba kerül a kutya, ha kihozod, és kb. kétezer ötszáz forintba, ha be akarsz adni egyet. Ráadásul ketrecen keresztül kell kutyád választani, és vagy bejön, vagy nem. Nagyon felbosszantottak, és még mindig haragszom rájuk!)

Miután hazaértem, írtam emailt egy állatmenhelynek, akik szoktak kutyát menteni erről a telepről. Őszintén elmeséltem minden Liliről, hogy frusztrált, és hogy valami olyan traumája van, ami sötétben jön elő férfiakkal szemben. Rendesek voltak, és próbáltak segíteni, de Lili még mindig a telepen van, pedig hoztak már ki kutyákat. Minden esetre nem adom fel, mert szeretném, ha Lili kikerülne onnan. Szeretném, hogy egészséges kutya legyen belőle, aki kiteljesedhet egy gazdi mellett.

Természetesen nem adtuk fel a keresést. Nézegettem kutyás csoportokat, és egy napon szembe jött velem egy ingyen elvihető labrador-husky mix alom. Tudni illik, nagy vágyam egy csoki labrador és egy morcos husky, így muszáj volt adni egy esélyt ennek a lehetőségnek. Hamar találkát beszéltünk, és meg is látogattam őket. Kicsit utána olvastam, hogyan válasszuk ki a nekünk megfelelő kutyust, és én ez alapján kiválasztottam Zénót. Egy fekete kis szépség, szürke mellsávval, fehér tappancsokkal, lekonyuló fülekkel. A kutyák nem voltak féreghajtva, sem oltva, de gondoltam, majd itthon bepótlunk mindent. Zénót hat hetesen hoztuk el. Tudom, tudom! Borzasztóan korán, és ez engem is zavart, de nem fogjátok elhinni, én voltam a legutolsó. Ergo a többi kiskutyát már jóval hat hetes koruk előtt vitték el. Amint lehetett mentünk az orvoshoz. Külső, belső parazitakezelést megkezdtük, mivel Zénó bolhás és atkás volt, és tele volt bélféreggel. Az orvos azt mondta nem olyan vészes a dolog, de én azért picit furcsálltam, mert nagy volt a pocija, maga a kutya meg nem volt annyira husis. De nem én vagyok az orvos, hiszem, amit ő mond. Néhány napra rá Zénó meghalt. Egyszerűen nem értettem mi a baj. Egyből a parvovírusra gyanakodtunk, ami tipikus okozója a halálnak kölyökkutyáknál. Boncolásra vittem, és ott kiderült, hogy toxikus sokkot kapott a rengeteg bélféregtől. Annyi volt benne, hogy a féreghajtótól dugulást okoztak benne, elzártak létfontosságú szerveket, és egyszerűen nem bírta a kis teste.

Az első, amit éreztem (a hitetlenkedés után), az a düh volt. Fékezhetetlen, tomboló harag. Haragudtam arra a hülye nőre, hogy képtelen volt elmenni az orvoshoz és képtelen volt féreghatót venni, hogy esetleg megmentsen pár életet, mert ennyi erővel vízbe is fojthatta volna őket. Ugyan ott lennénk. Haragudtam arra a hülye orvosra, hogy nem volt körültekintőbb vagy figyelmesebb, mert tudta, hogy most kap először féreghatót, és baj lehet. És leginkább magamra haragudtam, amiért nem figyeltem jobban oda a jelekre, és nem aggódtam eléggé, és nem zargattam az orvos minden egyes percben, és hogy azzal áltattam magam, úgysem lesz baj.

Két nap alatt átment rajtam a gyász az összes szakaszával, de utána is mérhetetlenül szomorú voltam, csak már tudtam kontrollálni. Ezután már nem kerestünk kutyát. Eleve jött a tél, a hideggel, és nem akartuk kitenni a kölyköt az időjárás viszontagságainak, majd tavasszal, ha jó idő lesz.

Sokáig kölyköt szerettünk volna, aztán valahogy áttértem a menhelyek nézegetésére. Volt több kiszemeltem is, és ha tehetném, elhoznám mindet, és egy egész kutyafarmom lenne. Végül írtam az egyik állatmentő egyesületnek egy kutyus miatt, akiért már érdeklődtek, így sajnos őt már nem tudtuk örökbe fogadni. Annyira rendesek, és segítőkészek voltak, hogy úgy döntöttem, annak ellenére, hogy a kiszemelt kutyát nem tudtuk elhozni, nézek egy másikat. Hosszas tanakodás után kiválasztottunk a kutyát, és március 16-án érte is mentünk. Százharminc kilométert utaztunk oda és vissza, de teljesen megérte, mert a történet happy enddel zárul.

Egy hete annak, hogy van kutyánk, aki teljesen egészséges, és minimum tíz évre tervez velünk. Málna egy belga juhász kinézetű közepes méretű, négy éves leányzó. Imádja a hasát, és vidáman kergeti a macskákat. Szeret sétálni, és az ajtónk előtt aludni. Egyszerűen nem tud ellenállni a simogatásnak, sőt ösztönöz is, ha véletlen elkalandozol. Szeretnénk, ha őrizné a házat, de a macskán és az utca végén lévő kutyán kívül ritkán ugat meg mást. Két nap alatt szobatiszta lett, és a kapuszabályt is hamar elsajátította. Az ideiglenes befogadója azt mondta, hogy nagyon makacs és egy energiabomba, de szerintem félre ismerték, mert Málna borzasztóan okos, néha magától rájön, mit akarunk tőle (mondjuk nem mindig), és a lustálkodás nagymestere. Nekünk így pont jó! Minden esetre egy sulit beiktatok az elkövetkezendőkben, mert szeretném, ha lennének kutyabarátai, és nem akarná szétszedni a macskát. 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞

Csalódások sorozatát kellett átélnünk, és borzasztó volt a tavalyi év, de ha ezen nem esünk át, akkor most nem lenne egy Málnánk, aki boldogságot hoz a mindennapjainkba. Jelenleg ez tölti ki a mindennapjaim: séták, kaják és sok-sok simogatás. Próbálok visszazökkenni az írásba, és egyéb blogos dolgokba, mert jelenleg három kihívásra hívtak meg, amit ideje lenne megcsinálni. Hamarosan újra jövök! 

A.H.