Véres küzdelem

Kedves olvasóim!
Ez a novella egy versenyre íródott, még évekkel ezelőtt, de a blog, ahová jelentkeztem, még az eredményhirdetés előtt bezárt. Sosem tudtam hát meg, milyen helyezést ért volna el. Köszönöm a támogató kommentet Dorothytól, aki még az előző feltöltéshez írt, de sajnos törölnöm kellett bejegyzést, így a megjegyzés is elveszett. Remélem elnyeri a tetszésetek!

A.H.

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞

Az ágyamon feküdtem, a hátamat a támlának döntve, és egy könyvet olvastam, amit barátnőmtől kaptam. Szerinte Agatha Christie a világ legjobb írója, ez által ajánlotta nekem a Tragédia három felvonásban című művét. Igazat kellett, hogy adjak neki, ez a könyv varázslatos, és egyszerűen képtelen voltam letenni. Tele volt fordulatokkal, és olyan történésekkel, amit az olvasó egyáltalán nem gondol. Teljesen belemerültem az olvasásába, ezért mikor valaki megdobta az ablakom – valószínűleg egy hógolyóval – majd’ szívinfarktust kaptam. Gyorsan az ablak felé fordítottam a fejem, és szúrós tekintettel néztem ki rajta, bár innen nem láttam az útra. Letettem a könyvet az éjjeliszekrényemre, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az előttem lévő üveget. Kihajoltam a nyíláson, és egyből egy újabb összegyúrt hógolyó repült felém. Az az egy szerencséje volt a támadómnak, hogy nem kapott fejbe.

- Neil, ezt nagyon gyorsan fejezd be! – ordítottam ki a srácnak. Próbáltam nagyon mérgesnek tűnni, de szánalmas próbálkozásom a fiú nemes egyszerűséggel kinevette. Haragosan összeszedtem egy kis havat a párkányról, labdává gyúrtam, és amilyen erősen csak tudtam, Neil felé hajítottam. Jó oké, nem baseball játékosnak teremtettek, de azért ennyire béna nem lehetek. A golyó el se ment a srácig, a kapu előtt zuhant a földre, amit Neil megint kinevetett. Kicsivel később, mikor már nem bírt tovább röhögni, moderálta arcizmait, és felém emelte tekintetét, és a tőle megszokott bársonyos, dörmögő hangon szólalt meg.

- Siess, mert nincs valami meleg, és nem szeretnék egyedül megfagyni – hajolt le, hogy újból egy hógolyót gyúrjon, de eldobni már nem volt ideje, mert bezártam az ablakot. Gyorsan felvettem egy vastag pulóvert és egy hosszú kötött sálat, és már a földszinten is voltam. Mielőtt az előszobába mentem volna, hogy normálisan, téli időhöz méltón felöltözzek, benéztem a nappaliba, ahol apát találtam, miközben focimeccset nézett.

- Apa, elmentem Neillel, majd jövök – értesítettem a fejleményekről. Apa egy pillanatra sem vette le a képernyőről a tekintetét, csupán a fejét fordította kicsit felém, majd intett, hogy hallotta, amit mondtam, és valami jó szórákozás félét motyogott. Szem forgatva csóváltam a fejem. Ilyenkor se hall, se lát. Az sem érdekelte volna, ha a harmadik világháború készült volna kitörni; mi ez ahhoz képest, ha veszítene a kedvenc csapata?

Átrobogtam az előszobába, és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a bakancsom és a kabátom. Az ajtót szinte kitéptem a helyéről nyitás közben. Boldogan ugrándoztam le a lépcsőről, de az utolsó foknál megtorpantam. Zavart tekintettel pásztáztam a környéket. Hova lett Neil? Agyára ment a hó! Komolyan eljött idáig, kihívott, most meg eltűnik? És még a nők a bonyolultak…

Lassan lépkedtem a kapuig, amit ki is nyitottam. Kimentem a járdára. Sehol senki! Először jobbra tekintettem, hogy jobban megnézzem az utat, hátha Neil megint csak szórakozik. Nem hiszem el, tényleg itt hagyott. Csalódottan fordultam a másik irányba, annak reményében, hogy nem kell visszamennem a házba, de úgy látszik nem volt más választásom. Nagyot sóhajtottam, és egy ideig néztem, ahogy a jeges leheletem elegyedett a levegővel, végül beléptem a kapun… és akkor valaki rám ugrott! A lendület következtében én hanyatt vágódtam a havas úton, míg a vigyorgó srác élvezte a fölényét.

- Azt hitted, mi? – röhögött az arcomba, és mielőtt leszállt volna rólam, adott egy gyors csókot. Most ez nem tudott meghatni! Haragudtam rá! Felemeltem a kezem és ütni kezdtem a mellkasát, természetesen nem erősen. Gondolom, Neilnek sem fájt, mivel megint kinevetett.

- Te akkora egy bunkó vagy. Egy tahó, egy… egy… egy undorító alak – mondtam mérgesen, és utoljára még meg akartam ütni, de ő megfogta mindkét csuklóm. Ragyogó szemei lassan mérték fel arcom minden szegletét, fejét kicsit megbillentette, ajkai pedig mosolyra húzódtak. – Most meg mi van?

- Tudom, hogy szeretsz – hajolt volna közelebb, de megtámasztottam a fejét a tenyeremmel. Kezdett fázni a hátam; az még a kisebb probléma lett volna, hogy egy százkilencven centis srác rajtam feküdt, de elég gáz, hogy a havon tetette azt. Csak nagy nehézségek árán tudtam kimászni alóla (de végül sikerült), mivel a csuklómat még mindig nem engedte el, és ahogy néztem nem is nagyon szerette volna.

- Nem igaz! De igaz! Ah, kikészítesz – sóhajtottam megadóan. Neil kihasználva zavarodottságom, szorosan magához ölelt, és nyomott egy puszit a fejemre, majd megkerült, és megfogva a bal kezem elindult a szokott irányba.

Egy ideig csak csendben ballagtunk. Egyikünk sem szólalt meg, néztük a kövér hópelyhek lassú szállingózását, majd ahogy a földre zuhantak, ott elegyedtek a többivel, és összefüggő hótakaró vált belőlük. Talán a tél a kedvenc évszakom. A fehér táj egyszerűen megbabonázó, és az a tisztaság, nyugalom, amit árasztott magából, elkápráztatott minden arra járó embert. A legszebb ebben az évszakban ilyenkor az erdő. Neillel sokszor kijártunk ide sétálni, beszélgetni, vagy épp hógolyózni, ha olyan kedvem volt. A vegyes fáktól sugárzó rengetegben jól el lehetett bújni, szóval, ha nincs kedvem futkározni, csak elrejtőztem az egyik hatalmas fenyő ágai között, elővettem egy könyvet, és én jól szórakoztam, míg Neil engem keresett. Egy ideje már tudta a csínytevésem, így folyton szemmel tartott, ha hógolyócsatára került volna sor.

- Amúgy, mi újság veled? – szorította meg egy kicsit a kezem, hogy rá figyeljek. Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap nem is találkoztunk, mert a suliban kellett maradnom leszedni a karácsonyi dekorációt. Nagyon unalmas program, de szerencsére, voltak az osztályból még páran, így jókat nevettünk. Neil nem jött el. Arra hivatkozott, hogy nagyon sürgős megbeszélnivalója van Jackkel. Na, persze! Gondolom, egész nap csak Playstationön játszottak.

- Egész jól vagyok, bár kisebb izomlázam van a pakolás miatt – utaltam a tegnapra. Neil értette a célzást, de kitért a bocsánatkérés alól. Aprót lökött rajtam, és csak annyit súgott a fülembe, hogy puhány vagyok. – Igen? És te mit csináltál tegnap?

- Tudod – emelte fel diplomatikusan a fejét, és filozofikusokat megszégyenítő tekintettel révedt a távolba –, elvertem Jacket Need For Speedben. – Ebben igazán nem volt semmi vicces, de én úgy nevettem fel, mint aki élete legjobb viccét hallotta volna.

- Ez igen! Nagyon megterhelő lehetett a számodra – értettem vele egyet, mire ő csak helyeslőn bólogatni kezdett, majd egy pimasz mosollyal ajándékozott meg, de ezzel már nem sokat törődtem, mert megérkeztünk egy kisebb dombhoz. Amint Neil is észrevette, mintha nem is érett tizennyolc éves lett volna, elengedte a kezem, és kisfiúsan elordította magát.

- Verseny a tetejéig! – Nekem sem kellett több. Egyértelmű, hogy Neil sokkal gyorsabb, mint én, de azért nem voltam olyan lassú. Meg elég nehéz hegynek felfelé futni. Mire én felértem Neil már rég kipihente magát, és mosolyogva figyelte, ahogy a térdemen támaszkodva próbáltam visszanyerni normális szívverésem. Mikor végre sikerült felegyenesedtem, mosolyogva figyeltem Neilt. Kezeit széttárva – mintha repülő lett volna – állt a domb tetejének a szélén, és élvezte, ahogy a gyenge északi szél simogatatta arcát, és összekuszálta a haját. Borzalmasan aranyosan festett így, de emellett nagyon éretlennek is.

- Gyerekes vagy! – szóltam oda neki, mire ő felém fordította a fejét, kinyitotta az egyik szemét és egy mosoly keretében intett, hogy menjek mellé. Tudtam, hogy mire készül, de azért engedtem a csábításnak, és teljesen hülyét csinálva magából mellé léptem, miközben ő összekulcsolta a kezünket. A szememet behunytam, ahogy ő tette az előbb, és csak a természetre koncentráltam. A Nap erőtlen sugaraira, amint melengetni próbálták arcom; a szél fagyos leheletére, amitől bőröm halvány pírt kapott; és Neil védelmező kezére, ami  kellemes hőt árasztott magából. Mély levegőt vettem, és ugyanolyan egyenletesen fújtam ki, mint ahogy beszívtam. A jeges levegő égette a tüdőm, de ez jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Imádtam a friss levegőn lenni, és ha ezt Neillel tettem, még jobban éreztem magam.

Tudhattam volna, hogy Neil a délután további részében, képtelen kihagyni a hógolyózást, így mikor én átszellemülten élveztem a természetet, a fagyos labda sokként ért. A szemem úgy pattant ki, mintha egy gonosz rémálomból keltem volna. Haragos tekintettel néztem Neilre, de ő hátrébb lépett egyet, és egy újabb hógolyót gyúrt. Ezt én sem hagyhattam annyiban. Gyorsan lehajoltam, és összegyűjtöttem egy kis havat, de mire abból egy egészséges golyó keletkezett Neil már hozzám is vágott egyet. Hirtelen felkaptam a földől egy kis havat, és felé dobtam, de mivel nem sikerült igazán összedolgozni fátyolként hullott a földre, és igazán el sem találta Neilt. Barátom a hasához kapott nevetés közben, és hátrálni kezdett egy lépést, de már nem vette észre, hogy a domb szélén állt. És ekkor kezdődött a baj! Neil talpa alatt nem maradt talaj, így háttal kezdett el csúszni a meredek lejtőn. Ijedten kaptam utána, de esélyem sem volt a dombtetőn tartani. Arra a helyre futottam, ahol az előbb Neil eltűnt, és rémült tekintettel néztem le. Egy hosszú csík mutatta Neil útját egészen az erdő széléig. A srác mozdulatlanul feküdt az egyik fenyőtől nem messze, a félelem futótűzként terjedt végig teljes valómon.

- Neil, jól vagy? – Hangom még nekem is idegennek tűnt, és kissé hisztérikusnak is. Hogy mondom el a szüleinek, ha… ha… Nem, az nem lehet. Már épp másznék le a dombról, mikor Neil megmozdult. Kicsit megrázta a fejét, és sepregetni kezdte a havat a ruhájáról és a nyakából. Talpra pattant és hatalmas mosollyal az arcán, felemelt hüvelykujjal tudatta velem, hogy minden a legnagyobb rendben.

- Ez rohadt jó volt – ordította felém. – Meg kell még egyszer csinálnom. – Megrázta a vállát, hogy a maradék hó is leessen róla, és magas léptekkel gyalogolt vissza a térdig érő hóban. Lelki békém nem tartott sokáig! Az erdő homályában észrevettem egy árnyékot, ami lassan fel is fedte rejtekhelyét. Megfontolt lépésekkel lépett ki az egyik hatalmas lombú fa mögül, és éhes tekintetét egyenesen barátom hátába mélyesztette.

- Neil… - A szó élesen hasított a levegőben, de mégsem volt ordítás, inkább olyanfajta elfojtott pánikot tükrözött, ami a horrorfilmekben hallható a vég előtt. A fiú kíváncsian emelte fel a tekintetét, majd mikor meglátta rémült tekintetem, szemöldökét érdeklődve húzta a magasba. Száját beszédre nyitotta, de hang már nem jött ki a torkán, mert a vadállat morgásba kezdett Neil háta mögött. Barátom villámgyorsan megfordult tengelye körül, és kezét kikapva a zsebéből, maga elé tartotta védekező pózban.

A farkas egy kifejlett példány volt. Egyik izmos lábáról állt a másikra, felső ajkait fel-felhúzta, hogy lássuk éles metszőfogait. Farkát ide-oda csapkodta, és a hang, ami kijött a torkán, legbarátiabb körökben sem lehetett játékosnak nevezni. Egész testén türelmetlenül feszültek meg az izmok, és csupán a megfelelő pillanatra várt. Fülét hátracsapta, lábait kissé megrogyasztotta, és bekövetkezett az, amitől a legjobban rettegtem. Ugrott egy aprót, majd elrugaszkodva Neilre vetette magát, és a lendület következtében mind a ketten a hóba zuhantak. Úgy sikítottam fel, mintha épp egy hullámvasúton ültem volna, majd a rémület következtében a szám elé kaptam a kezem. Hisztérikus pánik uralkodott el rajtam; sokkolva néztem, ahogy barátom próbált védekezni a fenevad csattogó állkapcsa ellen. Karjait az arca elé emelte, és próbálta minél messzebbre tolni  magától az állatot. A hó porként kavarodott fel mellettük, és néhol vörös pöttyök jelentek meg a talajon, csak reménykedni tudtam, hogy a farkas vére az, de ez az ábránd csak kifogás volt. Fel-le járkáltam a domb tetején, és próbáltam kitalálni a megfelelő megoldást, de agyam lefagyott, mikor meglátta a termetes vadállatot. Gyorsan a zsebemhez kaptam, hogy hívjak valakit, de a telefonom nem találtam ott. Tekintetem össze-vissza kapkodtam, hogy hátha meglátok valami követ, amit a farkasnak tudnék dobni, de semmi ilyesmit nem találtam, így hirtelen ötlettől vezérelve letérdepeltem a földre, levettem a kesztyűmet és kemény, szinte már jeges hógolyókat kezdtem gyúrni. Az időm véges volt. A kezem majd lefagyott, és Neil is egyre jobban fáradt. Szemmel látható volt, hogy a vér tőle származik, a kabátjának az ujja cafatokban lógott. Feltápászkodtam a földről, a kezemben tartva pár hógolyót, és a farkas felé dobtam. Az első kettő mellé ment, de a harmadik eltalálta a hátát, ezzel kicsit megzavarva az előbbi tevékenységében. Felemelte a fejét, és körülnézett. Szemét összeszűkítette, és rám fókuszált. Neil kapott az alkalmon, erőt vett magán, és lelökte magáról az állatot, ami az oldalára zuhanva ért földet. A fiú gyorsan lábra állt, és próbált minél hamarabb biztonságos helyre jutni. Minden hiába; a farkas újra talpra emelkedett, majd megrázva a fejét, Neilre morgott, és abban a pillanatban bokája után kapott. A fiú a húzással járó erő következtében a földre esett. Bepánikoltam, nagyon is! Hatalmasat sikoltottam, amit az erdő visszhangként vert vissza. A kezemben lévő hógolyókat hisztérikusan dobáltam el, és nem is néztem igazán merre repültek, így gondolom Neil is kapott belőlük, nemcsak az a szörny. Neil próbálta lerázni a farkas állkapcsát a lábáról, de csak rontott a helyzeten, mert így az állat még jobban a húsába mélyesztette a fogait. A körülöttük lévő szűz havat Neil vére szennyezte foltokban. Az érzés, hogy nem tehetek igazán semmit, szinte megfojtott. Fuldokoltam a félelem áztatta pániktengerben, ahol a hullámok lassan ellepték teljes valóm, és felemésztettek. Lefagyva bámultam, ahogy az állat egyre jobban vonszolta az erdő felé Neilt.

- Ne – sikítottam hangosan. Kezemmel a levegőbe kaptam, pedig tudtam, hogy innen lehetetlenség lenne elérni őt. A földre estem, és minden reményem elszállt, nem tudtam segíteni a barátomon, ez a tehetetlenség pedig megbénított. A könnyeim hullani kezdtek, ezért egyre homályosabban láttam, ahogy az a fenevad az erdő mélyére vonszolja Neilt. A fiú elég sok vért vesztett, ezért már ereje sem maradt harcolni. – Segítség, segítség – ordítottam magamból kikelve. – Segítség, segítség, segítség. – A zokogás elhatalmasodott rajtam, és a kiabálás egyre halkabb lett. Fejemet lehajtottam a hóba, és próbáltam a mélyről jövő sírást csillapítani, de ebben a pillanatban cseppet sem sikerült. Ám mikor a távolból egy puskalövést hallottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és hirtelen a könnyeim is elálltak. Megnyugvásomat kicsit sem segítette, hogy egy újabb éles hangot vertek vissza a fák. Az egyik hatalmas fenyő törzse mögül két férfi lépett ki szemük elé tartva távcsöves fegyverüket. A farkas rájuk emelte a tekintetét, és morogni kezdett. Ellépett Neiltől, és tett pár lépést a vadászok felé, majd elrugaszkodott, hogy az egyikre ugorjon, de a puska ismét elsült, a golyó pedig egyenesen az állat agyába fúródott. Szemem lehunytam, hogy megkíméljem magam a szörnyű látványtól, ahogy a farkas élettelen teste a földre zuhan az egyik vadász előtt. Mindketten leemelték a fegyverüket és kikerülve a már veszélytelen fenevadat, Neilhez mentek. Ekkor eszméltem rá, hogy már nekem is oda kellett volna mennem. Gyorsan lerohantam a dombról, és mikor odaértem, megint összerogytam, mint az előbb. Ijedten néztem, ahogy a két férfi Neil egészségi állapotát méri fel; az egyik a vérzést próbálta elállítani, míg a másik a túlélési esélyeit vizsgálta. Az idősebbik megnyugtatóan rám mosolygott, és egy aprót bólintott.

- Van pulzusa. Erős fiú, túl fogja élni.

∞ ∞ ∞ ∞ ∞

A történtek óta eltelt jó pár hónap. A vadászoknak köszönhetően Neil nem vesztett több vért, és biztonságban a legközelebbi kórházba juttatták. Egész éjjel a váróteremben ültem, és amint eljött előttem egy orvos rögtön Neil felől érdeklődtem. Órákkal később beengedtek a kórtermébe. Nagyon nagy szerencséje van, csupán megúszta öltésekkel, és pár liter vérrel.

Most pedig ugyanazon a dombon üldögélünk, ahol a baleset történt. Neil fejét az ölembe hajtva tartja, szemei csukva vannak, és ajkai minden egyes alkalommal mosolyra húzódnak, mikor a haját babrálom. Karjait a hasán pihenteti; a karmolások nyomai szinte észrevehetetlenek, de a bal bokájánál keletkezett sérülés már szemmel látható. Az állat komplett fogsorának a nyomát ki lehet venni, és bár mások alig veszik észre, én tökéletesen látom minden alkalommal. Tekintetem visszafordítom barátom arca felé, és csak akkor veszem észre, hogy engem figyel.

- Nem a te hibád – szólal meg, ezzel megtörve a csendet. Válaszul aprót bólintok, és bár tényleg nem az én hibám, bűnösnek érzem magam. Tehettem volna valamit, bármit, akármit. Hamarabb is lefuthattam volna, vagy több hógolyót kellett volna dobnom, vagy…

Neil megfogja a kezem, amivel az előbb a haját piszkáltam, és összekulcsolja a sajátjával, majd mielőtt bármit csinálhatnék, felém kerekedik. Ajkait a számra nyomja, és egy apró csókot lehel rá. Homlokát az enyémnek támasztja, és csillogó szemei az enyémet fürkészik.

- Emma, hidd el, bármit tettél volna, az a te számládra ment volna. Soha nem lettem volna képes feldolgozni, hogy miattam történik veled valami szörnyűség. – Kezét felemeli, és hajamat a fülem mögé tűri. – A lehető legjobban alakult minden. – Apró csókot nyom a homlokomra, majd karjait körém fonja, és újból belemerülünk a meghitt pillanatba.