2015. augusztus 14., péntek

Dirty Cops I

Új ötlettel álltam elő. Már régebben megfogalmazódott bennem az a dolog, hogy írok valami bűnügyi novellát, de most élesedtek ki a körvonalak. Egy kis érdekesség az előző történetről. Triangle lett volna a cím, mivel három pasiról szól. De ez nem illett a történethez, így gyors átalakításra került sor. A szereplők karakterei teljes mértékben más küllemet öltöttek. Hatalmas köszönettel tartozom Sam Row-nak, aki rengeteg ötlettel ellátott, és egy csodálatos fejlécet is készített. Nekem legalábbis nagyon bejön. Remélem a történet a ti tetszéseteket is elnyeri. Jó szórakozást! ;] 

~°~°~°~°~

1.
David Booker
May 21, Thursday
Washington DC, Virginia, US
A férfi a nyakkendőjét kötözve lépte át a tágas konyha küszöbét. Mikor a csomó tökéletesen a helyére illeszkedett, végigsimított az ingén, hogy egy gyűrődés se legyen rajta. Megállt a konyhasziget előtt és gondterhelt tekintettel nézett a márványlapon hagyott papírokra. Jobb kezét az arcához emelte, majd hüvelyk- és mutatóujjával a halántékán tett néhány kisebb kört, végül ernyedten engedte le. A válás nem egyszerű dolog. Folytonos kapcsolatban kell állni az ügyvédekkel, hogy a vagyon, amit megszerzett magának, továbbra is az övé maradjon. A felesége, Margaret túl óvatos volt ahhoz, hogy mindent egy számlán tartsanak, ami jelenleg megkönnyítette a dolgot. Ami Dave számláján volt az automatikusan az övé maradt, a többi meg a feleségéhez tartozott. A nő akart elválni. Úgy gondolta, a férje, aki az életet jelentette számára, már nem úgy szereti, mint régen, és ez megbillogozta a kapcsolatukat az utolsó évben. Nem tágított attól az álláspontjától, hogy a férje valamit titkol előtte; mérhetetlen nagy féltékenység ölelte körül. Dave nem hitt ebben a szerelemben. Már akkor abba kellett volna hagyni, mikor igazán elkezdődött. Szerinte a külön számla nem vall őszinteségre, és örök szerelemre. Bár ez megkönnyítette Dave dolgát is. Margaret okos nő volt, így nehezen ment elhitetnie vele egy-két hazugságot; túlórázik, ezért maradt bent vagy valamit az irodában felejtett, ezért vissza kellett ugrania. De mindezek ellenére teljesen más benyomást hagyott a nőben: azt hitte megcsalja. Ez nem igaz, Dave nem más nők figyelmére vágyott, sokkal fontosabb dolga akadt, minthogy nőket kergessen.
Tekintete a papírhalomra siklott. A kezébe fogta azokat, és gyorsan átlapozta. A ház az övé marad, így kérte Margaret, azzal a feltétellel, hogy ami hozzá tartozik, azt elviszi. A lista pedig hosszú volt. Mikró, étkészlet, antik váza, franciaágy, fürdőszobatükör… és még rengeteg olyan dolog, ami a hétköznapi élethez szükséges. Nagyot sóhajtva pörgette az utolsó laphoz a dokumentumot. Az alján a hatóság pecsétjének két oldalán két vonal volt kihagyva az aláírásoknak. A baloldalon már ott volt Margaret kézírásának kacskaringós lenyomata. David elővett a laptop táskájából egy tollat, és a kihagyott helyre írta kiolvashatatlan szignóját. Visszahajtotta a lapokat, és gondosan odafigyelve, hogy ne gyűrődjön, betette a laptop mögé.
A reggelit hanyagolva a vállára csúsztatta a pisztolytartó övet, majd egy gyakorlott mozdulattal a két fegyvert a helyére illesztette. Felvette a zakóját, hogy eltakarja a sokakat megrémisztő Steyr S9-est, majd elhagyva a hatalmas házat a munkahelye felé vette az irányt. Az A6-os szedán motorja dorombolva szólalt meg, mikor Dave benyomta az indító gombot. Rákanyarodott a főútra, majd szélsebes iramban haladt az FBI központja felé. Útközben még felhívta az ügyvégjét, hogy nyolcra legyen az irodájában. Ezt az ügyet minél hamarabb le kell zárni, már nem tűr halasztást.


FIB Headquarters
Washington DC
A központ egy hatalmas üveg- és betonépítmény, ahol mindig nagy a nyüzsgés. Vannak olyan nyomozók, akik napokig haza sem mennek, annyi munka zúdul a nyakukba. Ezt már Dave is sokszor tapasztalta, de szerencsére a héten fejezett be egy fontos ügyet, amiben egy kábítószer kereskedelmet folytató csapatot kaptak el – akiket már sok ideje üldöztek –, így volt egy kis ideje pihenni. De ez nem tartott sokáig, mert amint belépett az üvegajtóval elzárt légkondicionált helységbe az egyik nyomozója lépett mellé, és a ma reggeli teendőket sorolta fel. Jane Anders az egyik legkiválóbb munkatársa volt. Mindig tudta, hol kell lennie, hogy mit kell tennie és tökéletesen tudta alkalmazni a női bájait, ha arra volt szükség néhány ügynél. Világosbarna haját mindig felkötve hordta a munka miatt, fehér inget és farmert viselt, aminek az övén ott díszelgett a jelvénye. Pisztolytáska volt a vállán, és annak ellenére, hogy ez egy vérbeli férfimunka, imádott itt lenni. Büszke volt arra, hogy FBI ügynök lehetett. Dave a nő arcára pillantott. Szeme alatt csúnya fekete karikák éktelenkedtek: keveset aludhatott az éjjel, ha ennyire nyúzott állapotban volt. Az egyik kezében egy erős kávé gőzölgött, a másikban pedig két mappát tartott, amit átnyújtott a főnökének. Az egyik lényegesen vastagabb volt, mint a másik.
– Jamie Goodwillt – jelentőségteljesen a kisebb mappára bökött – ma hajnalban hoztuk be. A látottak alapján kábítószer van a szervezetében, és még mindig annak a hatása alatt áll. Már egyszer kikérdeztük, de nem tudtunk minden pontot kizárni a most lezárt Connery-ügyből. Lehet, köze van hozzá, de nem reagált semmire két órával ezelőtt. Az aktában mindent megtalálsz róla. A négyes kihallgatóban van. Sok sikert hozzá.
Hát akkor kezdjük, sóhajtott egy nagyot Dave, majd betolta a négyes kihallgató szoba ajtaját. A srác már a széken ült, és semmitmondó, merev tekintettel meredt az asztallapra. Szemei üvegesek voltak, és véreresek. Az izmai időnként megrándultak, de más jelét nem mutatta annak, hogy egyáltalán létezik. Szőke haja koszos volt, és tépázott. A ruhái tragikus állapotban voltak, ahogy a gyereké is. Pont olyan, mint amit az ember drogosként könyvel el a képzeletében.  Dave leült a székre és kicsapta maga elé a mappát. Felnyitotta a fedelét, és az iratokhoz csatolt fénykép egy teljesen más arcot mutatott, mint ami előtte volt. A képen a fiúban volt élet. Vetett pár pillantást a múltjára, majd tekintetét a srácra emelte.
– Jamie Goodwill. Kisebb bolti rablások, kábítószer fogyasztás és kereskedelem, rongálás, vandalizmus, autólopás, irathamisítás. – Sorolta, amit a papíron látott. – Elvonó fél évig, javító egy évig, kiskorúak börtöne hetvenkét órán át. Utána kezdődött minden elölről. Gondolom nem unatkoztál az elmúlt években, igaz?
A fiú meg sem szólalt, csak felemelte a fejét, és az üveggolyóhoz hasonlító kék szemeit a nyomozóra emelte. Dave tudta, hogy felfogott mindent, de még sem akar reagálni rájuk. Más módszerhez kellett folyamodnia. Határozott mozdulattal kikapta az oldala mellől a fegyverét, és az asztalra csapta. A koppanást vízhangozta a szoba. 
– Mi ez?
– Steyr. 9 milliméteres. – Hangja karcos volt, néhol akadozott, de mégis beszélt. A pisztoly hatására még a szeme sem rebbent meg. Dave halványan elmosolyodott. Lefejtette a karjáról az órát, és szembe fordította a sráccal, majd kíváncsi tekintettel méregette, hogy erre mit fog lépni.
– Police. Eredeti bőr szíj. Egyedi készítés. – Igaza volt, harmadik házassági évfordulóra kapta Margarettől.
– Ez mi?
– Iphone 6. Zsír új.
Dave kapva kapott az alkalmon, és előhúzta az első képet a mappából, és szintén az asztalra tette. Jamie egy pillanatra megrendült, majd a képet bámulva folytatta.
– Gabriel Irwine.
– A hely?
– Harvey Gimnázium. Osztálytársak voltunk.
– Voltatok?
– Túladagolt.
Dave elszörnyedt a hír hallatán, de az arca még csak meg sem rezdült. Visszavette az óráját a csuklójára, a telefonját pedig a zsebébe csúsztatta. A fényképet visszarakta a mappába, majd egy újabbat vett elő. A képen egy fekete kocsi látható, amiből épp kiszáll Gabriel. A következőn már kezet fog a sorőrrel. A fiú felé fordította őket, de most a fiú csendben maradt. Rendben. Erről nem tud. Visszatette a bizonyítékot, majd egy olyat vett elő, amin látszik a sofőr arca is. Ezt is megmutatta Jamie-nek. A kép mély benyomást tett. A srác kezei remegni kezdtek, elnyílt a szája és felgyorsult a légzése. Szemeit le sem vette a kopasz férfi arcáról, teljesen megbénította a félelem. A fiú nem tudta, hogy egy tűzharcban a pasas már majdnem egy hete meghalt. Ez mindenféleképen arra utal, hogy ismerte, csak az tisztázatlan, hogy honnan.
– Maffia – suttogta Jamie, majd egy határozott mozdulattal lefordította a képet, hogy ne lássa az arcot.
– Sajnálom, hogy nem tudtál többet segíteni – Dave hangja kimért volt és könyörtelen – talán majd szólok pár szót az érdekedben, ha kijöttél az elvonóról. Az orvosok optimistán állnak a dologhoz, maximum három hetet adnak neked, utána már szabad is vagy.
Erre a kijelentésre megrándult a fiú arcizma. Nem akart kijönni, hogy áldozata legyen, egy ilyen gyilkosnak. Bármit is tudott róla, halálra rémítette, és ez nyerésre segítette a csapatot. Felemelte a képet az asztalról, úgy hogy még Jamie egy utolsó pillantást vethessen a férfire, majd eltette a mappába.
– Köszönjük a segítséget. Három hét múlva találkozunk. – Felemelkedett a székről – már nagyon vágyott egy kiadós reggelire –, majd az ajtó felé araszolt. Tudta, hogy nyert ügye van. Jamie mintha kijózanodott volna egy pillanatra, felugrott a székből és a nyomozó vállára tette a kezét. Beesett arca kissé kipirosodott, így lehelve bele egy kis életet.
– Várjon! Mindent elmondok!

Jamie betartotta az ígéretét. Mindent elmondott – szó szerint. A saját szabadságát áldozta volna fel azért, hogy a sittre vagy a halálba terelje azt a fickót. Hősies, de mégis gyáva. Dave a vallatás után elmondta a gyereknek, hogy valójában nincs mitől félnie. A bűnrészesség miatt ülnie kell egy kis időt, de már hisz abban, hogy a jó útra téved, még ha kevés az esély rá. Ezután Dave az irodájába ment, és egy bögre kávéval és egy hatalmas szendviccsel várta az ügyvédjének az érkezését. Nyolc óráig még volt pár perc, így maga elé húzta a másik mappát is. Felnyitotta a tetejét, és a fontos iratok felett egy fehér lap éktelenkedett Jane kézírásával. A papíron az állt, hogy holnap reggel jönni fog két új ügynök, akiket egy fontos ügy miatt rendeltek hozzájuk, így egy kicsit el kell beszélgetni velük, hogy alkalmasak lennének-e a feladatra. Kivette az első férfi aktáját, majd a fedőlapot kezdte tanulmányozni, de nem tudott mélyebbre ásni, mert az ajtón valaki kopogott.
Amint a másodpercmutató is elérte a tizenkettes számot, az ügyvéd már bent volt az irodában, és miután leült Dave-vel szemben, kutatni kezdett az aktatáskájában.
– Valami probléma adódott esetleg a…
– Aláírtam – vágott a szavába a nyomozó, és kivette a táskájába tett papírokat, hogy átnyújthassa a barátjának. Az ügyvéd őszintén meglepődött. Nem erre a fogadtatásra számított. Zavartan hátrafésülte a haját, és abbahagyta a kotorászást. Megigazgatta a nyakkendőjét, és a fotelben hátradőlve nézte Dave-et.
– Aláírtad – hangjában lemondás csengett. – Hát, vége van. Akkor még ma elintézem az utolsó simításokat, és szólok a bírónak is. Beszélek Margaret ügyvédjével, és a héten szervezek egy ülést a bíróságon, hogy végleg lezárjunk mindent.
– Köszönöm, Tim.
– Figyelj, David. Őszintén aggódom érted. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, szóval, ha beszélgetnél valakivel róla…
– Kedves tőled, de a lelkizés sosem volt az én terepem, te is tudod. – Nem kellett emlékeztetnie, Tim tökéletesen emlékezett a gimiben és az azután együtt töltött időkre. Az egyetemen lakótársak voltak, és néha részt vettek közös előadásokon is. Dave két féléven keresztül tanult pszichológiát, ami nem teljesen volt beleépítve az órameneteibe, de úgy gondolta, szüksége van erre, ha kiváló nyomozó akar lenni. Tim pedig készségesen segített neki. Cserébe Dave közelharc technikákat tanított. Jól kijöttek egymással, és ez a kapcsolat a diploma után sem szűnt meg.
– Később értesítelek az időpontról. – Az ügyvéd felállt a székéből, eltette a papír halmot és egy halvány mosoly kíséretében elhagyta az irodát. Pár pillanatig Dave az ajtóra meredt, és átfutott az elméjén, hogy képes lehetett volna visszaszerezni a feleségét, de ez már egy lezárt ügyé vált. Bármennyire gondolta úgy, hogy ez a kapcsolat halálra volt ítélve, az elmúlt hat év házasság alatt kialakult valamiféle kötődés a férfi részéről. Szerette Margaretet, még ha ezt érdekes módon mutatta ki.
Megrázva a fejét ismét a mappára fókuszált, rengeteg ideje volt, hogy átnézze az aktákat. Kivette az első kartont és tanulmányozni kezdte. A legelső dolog, ami nyugtalanította Dave-et az volt, hogy a mellé csatolt fényképről egy katona bámult vissza. Nem volt nehéz rájönni – a ruha és a kinézet kétség kívül mindent elárult. Terepszínű ing, semmitmondó tekintet, széles vállak. Igen, egy katonával volt dolga. Shawn Campbell vezérezredessel, Kanadából. Dave nem értette, miért jönne egy ilyen magas fokozattal rendelkező tábornok az FBI szervezetéhez. Családi háttér tiszta, se feleség, se gyerekek, a szülei még mindig Kanadában élnek, az öccse pedig a Yale-en tanul. A munkájában elért teljesítménye már sokkal érdekesebb. Középiskolai tanulmányai után a Brit szigetre költözött, ahol csatlakozott az Egyesült Királyság Különleges Erőihez. Anti terrorista harc, mélységi felderítés és diverzió volt a feladata. Már a bekerülés is nehezebb, mint a tengerészgyalogossághoz: ide nem toborozzák az embereket, hanem a legjobbak közül választják ki őket. A kiképzés sokrétű és megterhelő. Ez az alakulat négy nagyon fontos részből épül fel. A Különleges Légi Szolgálat – SAS – a brit haderő legfontosabb és legnagyobb harcértékű csapata, ami a legkiválóbb és legjobban kiképzett katonai egység. Az általános felkészítés mellett speciális ejtőernyős kiképzést is kapnak. Campbell ehhez az egységhez tartozott, de ami a legérdekesebb, hogy a többiben is jelentősen részt vett. A Különleges Erők másik három osztaga a Különleges Vizi Szolgálat, a Különleges Felderítő Ezred és a Különleges Erők Támogató Csapata. Jelenleg a szervezet három ezredből épül fel. A huszonkettes ezred négy aktív századdal rendelkezik, ahova egyenként hatvan ember tartozik. A századot négy szakasz alkotja, és mindegyiknek külön speciális feladata van, mint például ejtőernyős ugrásokra szakosodtak, tengeri hadviselési szakértők, járművek és nehézfegyverek specialistái és a hegymászó katonák. A századok folyamatos váltásban több pozíciót töltenek be. Ez lehet terrorelhárító szolgálat belföldön és külföldön egyaránt, gyakorlás és az újoncok kiképzése, pihenő szolgálat vagy harci kiküldetés a világ bármely részén. És ez még semmi. Öt év után Campbell visszajött az Államokba, és csatlakozott a rend védelmisek egyik speciális egységéhez, a SWAT-hoz. A kommandósokhoz tartozott a túszmentés, terroristák elleni akciók és a komoly fegyverzetű sok főből álló csapatok leszerelése. Ezen felül ők szűkítik le a drogkereskedelem nagy részét, és azok az ügyek is rájuk szállnak, amiket a rendőrség nem tud megoldani. Remek teljesítmény, amit elért, de Dave-ben még mindig nem körvonalazódott a mostani helyzet. Az aktában szerepelt még vércsoport, magasság, súly, anyakönyvi kivonat – ez komoly? – és egyéb orvosi leletek is.
Letette Campbell mappáját és elővette a második dossziét is. A képen látható srác közelről sem hasonlított egy katonához, vagy egy ügynökhöz, vagy egy rendőrhöz. Kapucnis pulcsit visel, és mosolyogós arcot vágott, mire Dave szemöldöke a magasba szaladt. Benjamin Fisher tősgyökeres amerikai. Itt nőtt fel, itt tanult, itt él most is és az olvasottak alapján még a határt sem lépte át. A titkosszolgálatok leggyakoribb felosztása a hírszerző szolgálatokra és a biztonsági szolgálatokra tagolódik. A fiú az előbbinél kapott állást CIA tagként. Feladataik közé tartozik elsősorban az információszerzés az adott állam ellen irányuló külső és belső titkos tervekről és cselekedetekről, a potenciális ellenfelek stratégiai és gazdasági helyzetének titkairól, emellett külföldi kormányokról, intézményekről és magánszemélyekről is. Az információszerzés mellett gyakran titkos, úgynevezett aktív intézkedéseket is végeznek az ellenfél hátrányos befolyásolása érdekében. Nem hiába a CIA az egyik legfontosabb szövetségi hírszerző szervezet az Államokban. A legjobbakat alkalmazzák, és ha ez a kölyök valahogy bekerült oda ilyen fiatalon, akkor nagyon jó lehet. Azt rebesgetik, hogy a vizsga nagyon nehéz és többrétű. Először fel kell törni a CIA tűzfalát, aztán egy titkosított mappából kell előkutatni valamilyen adatot, és ezt mindet olyan tempóban, hogy a biztonsági rendszer észre se vegye, hogy behatolás történt. Ezután pár hónapig az MI6 munkatársaként is alkalmazták, de nem működött valami sokáig a dolog, mert Fisher nem volt hajlandó elhagyni az országot, így továbbra is a CIA szolgálatnál maradt, mint White-hat hacker. Egy valóságos koponyát szereztek maguknak és ezt most nemes egyszerűséggel csak átnyújtják az FBI-nak. Ez érthetetlen. Az akta még tartalmazta az egyéb formális dolgokat is, mint az orvosi leletek vagy az alkalmassági teszt.
– Miért van nekünk erre szükségünk? – motyogta halkan Dave. Egyszerűen nem értette, hogy mi okból kell két tehetséges embert ideküldeni. Jane-t nem akarta a fárasztó kérdéseivel terhelni, inkább elővette a Connery ügy mappáját, és befejezte a hozzá tartozó piszkos papírmunkát, amit mindig is utált.

* * *
A nap túlságosan is elhúzódott, mert kiderült, hogy a Connery ügy adminisztrációját nagyon elhanyagolta és több volt vele a munka, mint gondolta, ezért Dave későn érkezett haza. A bejárati ajtó kilincsére felakasztva megtalálta a feleségének a kulcsát, ezért mikor belépett nem lepte meg a látvány. A ház teljesen le lett csupaszítva. A cipői az előszobában lettek hagyva, mert a szekrény, ahol tárolták Margarethez tartozott. Dave kikerülve a kupacot a nappaliba ment. Ahogyan sejtette a tévén, a házimozi rendszeren és a kanapén kívül mindent elvittek onnan. A következő helység a konyha volt, szerencsére a mikrón és az összes evéshez szükséges tárgyon kívül minden maradt ott, ahol volt. A hálószobában már tudta mi vár rá. Se ágy, se éjjeliszekrény, de kénytelen volt felmenni, hogy átöltözzön. Lassú tempóban araszolt vissza a nappaliba, ahol kimerülten zuhant a pár napig ágyának nevezett helyre. Magára húzta az emeletről hozott plédet és nemsokára elnyomta az álom.  




2.
Shawn Campbell
May 20, Wednesday
Toronto, Ontario, Canada
A férfi nagyot nyújtózva próbálta felfrissíteni az alvástól elgémberedett izmait. Tenyerét végigsimította a gyűrött lepedőn, és csak ekkor vette észre, hogy társasága van. Hunyorogva fordította a meztelen test felé a tekintetét, és abban a pillanatban tudatosult benne a tegnap éjszaka, mikor meglátta a lány hamvas arcát. Még aludt. A takaró keveset takart belőle, így hátát és formás lábait tökéletesen meg tudta szemlélni. Oldalra fordult, hogy szembe lehessen a lánnyal, és gyengéden cirógatni kezdte a karját, a hátát.
– Jó reggelt, szépségem. Hogy aludtál? – A férfi hangja mély és karcos volt a korai kelés miatt, de ez az ébredező nőt egyáltalán nem zavarta. Szája mosolyra húzódott, és miután kezét végigsimította Shawn arcán, lágy csókot adott neki. Azok a tökéletes ajkak, nem csak most tudták mi a feladatuk.
– Egy ilyen éjszaka után… fantasztikusan. Reggelizünk? – A nő feljebb tornázta magát az ágyon, és a férfi izmos mellkasára támasztotta a fejét. Gondolatai a tegnap este körül forogtak, miközben ujjbegyeit Shawn meztelen felsőtestén futtatta végig. Egy szabadtéri szórakozóhelyen találkoztak, ahol a férfi meghívta a bájos, és hívogatóan gyönyörű nőt egy italra, aztán még egyre, és még egyre. Egész éjszaka beszélgettek, hogy jobban megismerkedjenek. A férfi legnagyobb meglepetésére a lány invitálta meg magához, de mivel Shawn közelebb lakott hozzá mentek fel, hogy megismerkedésük a tetőfokára hágjon. Amikor a lakásának az ajtaja kinyílt, a nő hirtelen az ölébe ugrott és vad csókba kezdett. Shawn egyenesen az ágyhoz araszolt, míg odaért volna megkereste a nő ruhájának a cipzárját és őrjítően lassan húzta le. A mélyen dekoltált ruha fátyolként hullott le a kecses felsőtestről, és ebben a pillanatban jött rá, hogy a nő nem viselt melltartót. A keze érzékien térképezte fel a selymes bőrt, mindaddig, míg le nem ült az ágyra. A nő az inggombokkal kezdett bajlódni, miközben Shawn a nadrágját hámozta le magáról. Nem telt sok időbe, hála a tapasztalt kezeknek, mind a ketten meztelenül feküdtek az ágyban. Képtelenség lenne megmondani, hogy melyikük akarta jobban a másikat, de annyi biztos, hogy összeolvadt testük tökéletes szinkronban vált eggyé. Ez az este már mindkettőjüknek kellett. Shawn a lány hátára tette a kezét, és lassan simogatni kezdte, miközben jóleső érzés rázta meg a testét az emlék hatására.
– Persze, Kate. De először mi lenne, ha kiélveznénk az együtt töltött időt… megint? – nézett le a lány arcára, de a várva várt vágy elmaradt. Helyébe düh, megbántás és megvetés került. A test megfeszült a tartásában.
– Kate? – A hangja egy oktávval ugrott meg. Shawn ijedten kezdett kutatni a gondolatai között, de véletlenül sem jutott eszébe a lány igazi neve vagy az a pillanat, mikor bemutatkoztak egymásnak.
– Kara? Nem? Várj, akkor Kyra? Az sem? Akkor kitalálom. Esetleg Karol? Karen? Ne, drágám, ne akadj ki, tényleg remek éjszaka volt, csak… - A nő kiugrott az ágyból, villámgyorsan magára vette a szerteszét heverő ruháit, és nagy léptekkel a kijárat felé masírozott. Shawn utána ment, és még időben sikerült elkapnia a lány karját. – Akkor megmondanád a…?
– Kassie! – Üvöltötte a lány a képébe a szót, majd feltépte az ajtót, és lefelé rohant a lépcsőházban. Shawn egy pillanatig még meredt a lány hátsó fele után, végül visszafordította a tekintetét, és meglátta a szomszédját az ajtóban állva, teljesen lefagyva. Az egyetemista lány nagyot nyelve futtatja végig a tekintetét a teljesen meztelen férfin. Shawn eddig nem nagyon találkozott vele, a legtöbb idejét tanulással töltötte, de most volt ideje szemügyre venni. A lány arca lángba borult, és próbált a férfi arcára fókuszálni. Shawn felöltötte a macsós mosolyát, és lazán az ajtófélfának támaszkodott.
– Jó reggelt, szépségem. Shawn vagyok, gondolom, már tudod. – A lány meg sem szólalt. – Még nem volt alkalmunk találkozni. Hogy hívnak? – A lány most valami fura hangot hallatott, ami erősen kifújt levegővel vegyített nyögés volt. Ekkor megszólalt Shawn mobilja. – Ne aggódj, lesz még alkalmunk jobban megismerni egymást – kacsintott búcsúzóul, majd befordult a lakásba, de nem zárta be egyből az ajtót, hogy a lány ki tudja gyönyörködni magát.
Őrült tempóban kezdte el keresni a telefonját, hogy még megtalálja azelőtt, mielőtt letenné a túloldalon lévő kitartó személy. A nadrágja zsebében nincs, ahogy az ingjének a zsebében sem. Hol a fenében lehet? Ekkor a telefon, nagyot koppant a padlószőnyegen, mivel az intenzív rezgés miatt lecsúszott az éjjeliszekrényről. A szám ismeretlen volt Shawn számára.
– Campbell!
– Shawn Campbell? Jane Anders vagyok az FBI-tól. Azért keresem ilyen korai pillanatban, mert a segítségét kérném egy fontos lezáratlan ügyünkben. Számítok a teljes diszkréciójára. Indulásra készen áll? – A nő határozott hangon beszélt és lényegre törően. Shawn-nak nagyon oda kellett figyelnie a mondanivalóra, ha nem akart lemaradni semmiről, de így sem tudott meg túl sokat. Mielőtt válaszolt volna a kérdésre megköszörülte a torkát.
– Szívem, teljesen meztelen vagyok. De én készen állok, ha érdekel – a férfi hangja játékos volt. Úgy gondolta, ezzel lekenyerezheti a túloldalon lévő nőt, bár valójában önmaga sem tudta, hogy miért kellene rávetnie a hálóját.
– Torontó nemzetközi repterén várja egy magángép, ami egyenesen ide fogja hozni – folytatta a mondandóját Jane figyelmen kívül hagyva a férfi incselkedését. – Remélem, holnapra rendbe tudja szedni magát, el tudja intézni a személyes dolgait, és minél több holmit össze tud pakolni: hosszú időre jön. Amennyiben holnap kilenc órára nincs a reptéren, automatikusan úgy értelmezzük a válaszát, hogy nem vállalja a küldetést. Hivatkozzon az FBI-ra, és útbaigazítást fog kapni indulás előtt. Jó utat – vagy nem! – Ezennel kinyomta a készüléket.
– Várjon – szólt a telefontba Shawn, de már késő volt. Gyorsan tárcsázott, és felhívta a számot, de az már nem volt elérhető. A katona furcsállóan tekintett a mobiljának a képernyőjére, majd ejtve a kételyeit a szekrényéhez lépett, hogy elővegye a már rég használt utazótáskáját.

International Airport
Toronto
Egy katona sosem vetkőzheti le azt, hogy katona. Fegyelem, acélosság, céltudatosság jellemzi. Minden mozdulatán látszik, hogy kemény kiképzésen vett részt éveken keresztül, és ez az, ami olyanná formálta, mint amilyen most. Campbell teljesen a nulláról, nehéz munka árán küzdte fel magát tábornoki rangig. Kiérdemelte a tiszteletet, és el is várta, hogy megadják neki.
A reptér üvegből készült forgóajtaja előtt megállt egy pillanatra. Az órájára pillantott. Kilencig még volt tíz perce. Gondolatai közé fészkelte magát az a tény, hogy ez lehet egy átverés is. Az FBI miért pont őt kérte fel egy ilyen ügyhöz? Biztosan akadt volna más kiváló katona a közelben, és akkor nem kellene Kanadából elrepülnie. Bár mondjuk a magángép imponált neki. Azt jelentette, túl fontosnak tartották ahhoz, hogy egy repülőjegyet küldjenek neki. Helyére igazította a táskájának a pántját, majd besétált az épületbe, hogy végre útnak indulhasson.
Mikor belépett idegen érzés lett úrrá rajta. Egyetlen egyszer volt itt életében, mikor hét évvel ezelőtt úgy döntött a haditengerészethez fog csatlakozni. Tiszán emlékezett arra a napra. Izgatott volt, de félt is. Alig múlt el tizenkilenc, mikor elmondta a szüleinek, hogy egyetem helyett Angliába menne szerencsét próbálni. Mondani sem kell, az elő reagálás kiverte a biztosítékot mindenkinél. Az anyja azért üvöltözött, hogy el fogja veszíteni az egyik fiát a háborúban, az apja azért kiabált, mert az egyetemet tartotta a legfontosabbnak, Shawn pedig azért kelt ki önmagából, mivel nem kapott elég teret. Kis idővel később megbékélt a család a gondolattal, és már támogatták a fiukat az álma elérésében. Mindenki kijött vele a reptérre, hogy elbúcsúzzanak tőle. Hosszú út várt rá. Akkor utazott először életében repülővel, és nagyon tetszett neki. Amikor leszállt a gép Angliában, első dolga az volt, hogy jelentkezzen a haditengerészetnél. Szerencsére alkalmasnak találták, bár a fizikumán lehetett volna mit javítani. Keményen küzdött. Kiképzést kiképzés követett, és egyre csak nehezebb lett. Megtanították lőni, hatékonyan leszerelni, és szabad kézzel ölni. Volt mikor bábuk ellen harcoltak, de akadtak olyan napok is, mikor csoporttárs ellen küldték a ringbe. Shawn a legerősebb és leggyorsabb volt mindközül. Hamar átlátta a dolgokat, így mikor valaki ütést akart rá mérni, már előtte hárított. Kiszámíthatóak voltak, és itt az a fontos, hogy kiszámíthatatlanok legyenek. Egy évig volt ennél a csapatnál, míg egy nap különleges vendégek érkeztek. Hárman voltak, egy öltönyös és két katona: egy nő és egy férfi. Azt mondták a legjobbakat keresik, még ma tesztelik őket, és viszik is tovább. Az egész csoport megpróbálkozott, de csak ketten jutottak tovább, az egyetlen női tag, Tiffany McQueen és Shawn Campbell. Még aznap összepakolták a cuccaikat és pár órán belül egy helikopteren utaztak az Egyesült Királyság Különleges Erőinek a főhadiszállására.
Ez teljesen más volt, mint a haditengerészet. A főépület tetején szálltak le. A katonáknak külön elkülönített táborokat alakítottak ki. Oda vezették őket elsőként, hogy még hat ismeretlennel legyenek összezárva. Még aznap délután nekiláttak az edzésnek. Súlyt kellett cipelniük, ami eleinte negyven kilóról indult, de ezt tízesével növelték meghatározatlan időközönként. Ez a plusz teher az egész kiképzés alatt rajtuk volt. Kötelet kellett mászniuk, fekvőtámaszt és felüléseket csináltak, lőttek, kúsztak-másztak, futottak – rengeteget futottak. Az volt a cél, hogy minél kevesebb idő alatt, egyre több távot fussanak le, úgy hogy utána is harcképesek legyenek. Tiffany jól bírta az iramot, jócskán felülmúlta egy-két társukat, persze Shawn-t képtelen lett volna. Minden kihívást ő végzett el a legjobban, akkor sem adta fel, mikor a többiek már alig bírtak menni. Segített nekik, mivel egy csapatot alkottak, és Shawn egyik eszméjéhez tartozott, hogy társat sosem hagyunk magára. Előbbre tartotta az emberséget, mint a győzelmet. A kiképzés első szakaszát hatból öten kitűnően teljesítették, vagyis csak ők mehettek tovább a felkészülés második részére. Itt azt figyelték, hogy a katonák közül ki melyik egységhez fog tartozni: a légi vagy vízi szolgálathoz, a felderítő ezredhez, vagy a támogató csapathoz. Egyesével csinálták végig mind a négy státuszt, és aki a legjobban szerepelt abban a kiküldetésben, értelem szerűen oda csatlakozott. Két férfi a felderítősekhez ment, egy másik a támogató csapathoz. Tiffany a vízi kiképzésen érte el a legjobb eredményt, így ő ahhoz a szolgálathoz csatlakozott. De Shawn más volt. Imádta a hivatását, és imádott ott lenni, újat kipróbálni. Az ejtőernyősöknél érte el a legtöbb pontot, egyszerűen magának érezte a szabadesés és a repülőből való kiugrás élményét, ahogyan a szél elsüvít a füle mellett, az ereiben pedig tombol az adrenalin. Ezen felül a többi osztagnál is kiemelkedő eredményt ért el. A képzések után felgyorsultak az események. A harmadik része a beavatásnak élesben ment. Hajnalban riasztották őket, két percet kaptak, hogy összepakoljanak, rendbe tegyék a cuccukat, és teljes menetfelszerelésben a tizenkettes számú fegyverhangár előtt sorakozzanak. Helikopterre tették az újoncokat, és két órán belül már Irak és Szaúd-Arábia határán lévő sivatagba ugráltak ki, hogy fegyveres erősítést nyújtsanak a terroristákkal szemben. A szabály egyszerű volt: ha túléled, tag vagy. Mind az öten maradtak, és elfoglalhatták méltó helyüket a saját szakaszukban. Shawn-t azonban magasabb rangra emelték, így nem csak tagja volt a légi erőknek, hanem felügyelhette a többi ezredet is. Nem sokkal később saját csapatot kapott egy veszélyes kiküldetéssel. Helyt állt, mint minden másban is. Irigylése méltó volt az, amit elért, és ezt mind a saját erejéből. Egyik rang követte a másikat, zászlósokat, tiszteket, főtiszteket hagyott maga után, mindaddig, míg el nem érte a tábornoki rangot. Feljebb is tornázhatta volna magát a marsallig, ami a hadseregek tábornoka feladatot tölti be, de jobban belegondolt, és lobbanékonysága miatt, úgy döntött, jobb, ha van valaki, akit a felettesének mondhat, hogy őt is ellenőrizzék néha. Így a dobogós harmadik hely lett az övé a képzeletbeli ranglétrán.
Öt éven át volt a Különleges Erőknél, mikor kilépett. Önmaga sem tudja, hogy miért pontosan, talán valami mást is ki akart próbálni, vagy látni szerette volna a családját, de úgy gondolta kicsit pihenteti ezt a fajta életmódot. Természetesen nem örökre száműzte az életéből, csak félre tette egy kis időre. Visszaköltözött Kanadába, és inkább a fegyvereseknél keresett munkát. Várakoztatás nélkül felvették, és már kezdhetett is. Más kaliberű volt, mint az ejtőernyőzés, de a fegyverek ugyanúgy hatással voltak rá. Dílereket buktattak le, lázadókat vertek vissza. A munkájának élt – és persze a nőknek – amíg nem kapott egy hívást, hogy szedje a sátorfáját, az FBI hívatja.
Végignézett az induló terminálon és meglátta az információs pultot, ami tőle balra esett. Mikor odaért a vele szemben lévő nő kedves mosollyal emelte rá a tekintetét. Amint találkozott a két szempár, a nő zavarba jött. Shawn előrébb hajolt, hogy a könyökét a pultra tudja lenni. A mozdulat hatására a nyakában lógó két dögcédulalap egymásnak koccant fémes hangot keltve.
– Helló. Shawn…
– …Campbell. Tudom. Már értesítettek az érkezéséről. A hatos kapunál útbaigazítják. Kellemes repülést kívánok. – Shawn lágyan megfogta a nő kezét, és míg megköszönte a segítségét, egy csókot lehet rá.
Aztán már a hatos kapu felé tartott. Útközben felvett pár számára érdekesnek tűnő brosúrát, és követte a férfit, aki a magánképhez vezette. A repülő hófehér volt, kapucsínó színű bőrülésekkel és saját bárszekrénnyel. A sofőrrel bemutatkoztak egymásnak, majd megkezdték a felszállást. Amikor emelkedett a gép, eszébe jutnak azok az alkalmak, mikor őket szállították – igaz, akkor katonai helikopterben ült. Egyre csak nőtt a távolság közte és a föld között, majd a felhők magasságában voltak, végül a felhők felett, így már nem láthatta a várost. A helikopterrel sosem mentek ennyire magasra – bár voltak esetek, mikor el kellett rejtőzniük –, nekik fontos volt, hogy folyton pásztázzák azt, ami éppen alattuk van. Már el is felejtette milyen unalmas a repülőgéppel való utazás: nincs kivel beszélgetni, sok időbe telik és még a kilátás sem üdítő. Mikor repültek egy-egy település felé mindig nagy volt az izgalom. Erősen kapaszkodtak a hevederekbe, és sosem volt csend, valaki mindig mesélt valamit a családjáról, vagy a hobbijáról. A téma meghatározatlan volt, az volt a lényeges, hogy tudják, van miért visszajönni, és nem szabad feladni. Egy gépben tízen fértek el egyszerre utasként. Mikor a veszélyes övezet felé értek a sofőr leengedte a hátsó ajtót, és egy zöld kapcsoló villant fel, ha megkezdhették az ugrásokat. Egymás után mentek, és mikor a levegőben voltak egy kört alkotva zuhantak tovább. Megtanították nekik, hogy hogyan lehet biztonságosan érkezni, ha kritikus magasságon belül engedik ki az ejtőernyőt. Nem volt egy sétagalopp. Kétszáz méter alá kellett menni, hogy minél előbb földet érjenek, de száz méter felett kellett maradni, ha nem akartak matricává válni. Mindig volt rajtuk oxigénmaszk, mert nem kaptak volna elég levegőt a helikoptert elhagyva, de ezt még út közben le kellett venniük. A sorrend egyszerű volt, de nehezen kivitelezhető. Ernyő engedése után élesíteni kellett a fegyvert, és ha szükséges célozni is. A talajra érkezés előtt két méterrel le kellett csatlakozni a táskáról, amiben az ejtőernyő volt, hogy még zökkenő mentesebben menjen a talpra érés. Az érkezés akkor volt tökéletes, ha rogyasztva volt a térd, nem feszítették az izmaikat és egyből harcképesek voltak, esetleg a lendület következtében bukfencet is csinálhattak. Shawn szerette a kihívásokat, így a lehető legalacsonyabban nyitotta ki az ernyőjét, ami mindig száz méter volt. Normál esetben, vagyis ha nem ennyire veszélyes a színt, nagyjából negyvenöt másodperc alatt érnek földet, Shawn ezt az időt tizenhétre redukálta le. Az egyik alkalommal elszámolta a távolságot, és nem tudott eléggé lelassítani, aminek egy bokatörés lett a következménye, de ő fittyet hányva harcolt tovább, meg kellett védenie a katonáit. Azonban a sérülés súlyos volt, és nehezen ment neki a mozgás, leginkább hátulról fedezte a társait, de ez nem volt elég. Meglőtték az egyiküket. Három golyót kapott mellkasba. Az érzés szörnyű volt, hogy miatta nem értek haza épségben. Shawn-nak volt egy fura szokása, és ha jobban belegondolt majdnem mindegyik katonának volt ilyenje, hogy tartottak magunknál egy fényképet arról, akihez vissza fognak menni. Shawn-é abban különbözött, hogy a csapatában meghaltak fényképeit tartotta magánál, hogy sose felejtse el őket, és hogy arra ösztönözzék, még kitartóbban harcoljon. Nincs sok kép szerencsére, csupán hat, ami ha jobban belegondol, nem olyan rossz arány ötévnyi háború alatt.
A repülőút nem lehetett több másfél óránál, amit szeretett volna pihenéssel tölteni. Nem tudta, mi vár rá, mikor leszállnak, így jobb frissen odamenni. Hátradöntötte a fejét és a szemét is behunyta. A gondolatai ide-oda cikáztak, mígnem megszólalt a hangosbemondó, hogy pár percen belül leszállnak.
Washington repterén a kedvesség és az udvariasság ugyan olyan volt, mint a torontóin. Egy férfi a terminálba kísérte, míg egy nő a parkoló felé terelte egy sötétített üveggel ellátott luxus szedánhoz. A sofőr a kocsi első ajtajának dőlve várakozott, és mikor meglátta a közeledő vendéget, egyből kihúzta magát, megigazgatta a fehér ingét, végül előrébb lépett.
– Hadd segítsek, uram – nyújtotta a kezét a nagyméretű válltáska után. Shawn arcán halvány mosoly jelent meg, majd visszautasítva a kedves szándékot a jármű felé lépett. A kocsiút maximum fél óra lehetett. Ez alatt az idő alatt Campbell a mellettük elsuhanó épületeket szemlélte, és menekülési útvonalat tervezett, ha esetleg szükséges lenne. A város modern volt, tele üvegből épült, hatalmas építményekkel, de akadt olyan utca is, ahol bódék csillogtak százaival a járdán, hogy hívogassák az arra járókat.
A sofőr lágyan fékezett, majd bekanyarodott egy hotel parkolójába. Miután mindketten kiszálltak, a férfi egy kulcsot, és egy borítékot nyújtott át, majd mondott pár instrukciót: a hatodik emeleten volt a szobája, korlátlanul használhatta a konditermet és a wellness részleget meg persze a kinti medencét, a grillezővel együtt. Ezek után pár perccel a parkolóba egy ezüstszínű Hummer állt be. A motor leállítása után kiszállt belőle egy kölyök egy csaholó német juhász kíséretében. Shawn sofőrje mosollyal köszöntötte, majd neki is adott egy kulcsot, de Shawn azt már nem hallotta, hogy mit mondott, mert már a fotocellás ajtón túl járt. Hívta a liftet, és nem sokkal később már a 6/A ajtó előtt állt.
– Helló – szólalt meg valaki mögötte. Shawn hanyagul hátranézett a válla felett, majd bólintott egyet köszönésképpen. A parkolóban látott kölyök már kezdett volna bele a beszédbe, de a katona megtalálta a kulcslyukat és egy szemforgatás kíséretében az ajtón túl volt. Nem volt szimpatikus neki a kölyök, így jobbnak látta, ha nem terhelik egymást.
Shawn csodálkozó tekintettel vette szemügyre a szobát. Tetőtéri kilátás, hatalmas franciaágy, erkély, ami félig a városra félig a hátsó udvarra néz, kis konyha és egy fürdőszoba tartozott hozzá. Az előtérben lehúzta a cipőjét, és még útközben kibontotta a borítékot. Egy nyomtatott személyre szóló levél volt benne. Elmagyarázta, hogy tízpercnyi sétára van az FBI központja, és hogy reggel nyolcra legyenek az épületben, mert megbeszélést kell tartaniuk az üggyel kapcsolatban. Ledobta a papírokat az étkezőasztalra, majd előkotort a táskájából egy melegítőalsót. Úgy döntött edz egy kicsit. 

2015. február 14., szombat

One

 Szép jó estét, kedves olvasóim! Rég nem jelentkeztem, de biztosítalak benneteket a felől, hogy a háttérben kemény munkák folynak. Gőzerővel pötyögök a klaviatúrán, hogy késze legyek azzal a hosszabb terjedelmű novellával, ami most ihletre lelt, de jelenleg csupán ezzel szolgálhatok. Eredetileg az a One történet egy részesnek indult, de egyik kedves barátnőm rávilágított arra a tényre, hogy ez nem elég. (Pedig szerettem volna érzékeltetni, hogy egy perc alatt rengeteg dolgot képesek vagyunk átgondolni.) Ezért ebből egy egész sorozatot tervezek, természetesen addig, míg engedi az idő. A következő rész már íródik, és fejléc is készülni fog hozzá, de addig még várni kell. Viel Spaß! ;] 

~°~°~°~°~
~ One minute ~

06:37.
A digitális órámnak épp most gördült egyet a percet mutató sávja. Visszahajtom a fejem a párnámra, és egy hatalmas ásítást engedek szabadjára. A tenyereimet, a szemeimre nyomva dörzsölni kezdem, hogy kicsit felélénküljön a látásom, bár ez sem segít sokat; teljesen hulla vagyok. A tegnap esti buli túlságosan elhúzódott, de ezt akkor senki sem érezte. Felöntöttünk a garatra, és egyik húzót követte a másik, a kísérőkről nem is beszélve. A zene oltári hangosan üvöltött – a szomszédok biztosan kiakadtak -, de minket ez egyáltalán nem zavart. Röhögtünk, táncoltunk és még többet ittunk. Nem azt mondom, hogy hozzá vagyok szokva az alkoholhoz, mert a munka mellett nincs sok időm bulizni, de azért az első feles után nem dőlök ki. Meg amúgy is, ilyen befolyásos emberként nem is tehetem meg, hogy hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyekre vagy házibulikba járjak. Egy étteremlánc vezetője vagyok, ami nem kis munkával jár. Néhai nagyapámtól örököltem az üzletet, mivel apámat nem nagyon érdekelte a gasztronómia és a kereskedelem, így átugorva egy generációt, rám szállt az örökség. Én szívesen fogadtam a kihívást, nem szégyenítve meg a Morgan nevet, és bár környezetmérnöknek tanultam, felhagytam ezzel, majd kezembe vettem a Wavebreaker Diner irányírását. A szakácsok és a pincérek eleinte nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzám, mivel egyáltalán nem ismertek. Nagyapám remek vezető volt, és mindenki szerette a természete és elkötelezettsége miatt. Tele volt ambíciókkal, amiket minden áron véghez szeretett volna vinni. Ám mikor a dolgozók ráeszméltek, hogy én éppúgy értek ehhez, mint az öregem, hamar elfogadtak. Százszázalékosan kell teljesíteniük minden nap, és hogy ösztönözzem őket, én sem vetem meg a munkát. Igaz, főzni és felszolgálni nem tudok, de a honlapot, a szórólapokkal együtt én tervezem, segítek a rendelésben és az elszámolásban, és van mikor a pult mögé is beállok, hogy fogadjam az újonnan érkezőket. Az életemmé vált! Sok munka van még vele, mivel új konyhai eszközöket kellene beszerezni, amit már ma el is fogok intézni. Emellett egy festés sem ártana, mert a múlt héten a tálalóra hullott a vakolat. Mindezek ellenére, nagyon jól bírja a strapát, és a vendégeink száma napról napra csak nő. Ma pedig még jobban bele kell húznunk, mert búcsúztatjuk Hectort, aki már 37 éve dolgozik nálunk séfként.
Fáradtan a hajamba túrok, majd a kezem levezetem a tarkómon egészen a nyakamig. Ekkor valami égető, szúró fájdalom hasít belém. Óvatosan tapogatom végig a nyakam, de kell egy kis idő, hogy rájöjjek, miért van ott az a pici véraláfutás. A legmegfelelőbb fogalmazás az lenne, hogy hosszú volt az éjszaka. Claire igazán érti a dolgát ilyen téren, és nagyon jól tudom, nem lesz köztünk semmi komoly, de azért mindig ágyba tud csalogatni, vagy én őt. A szexet sosem tagadtuk meg egymástól, de ha kapcsolatban voltunk, természetesen azt tiszteletben tartottuk. Bár voltak napok, mikor Claire zokogva jött át, mert a barátja dobta, és ezek az alkalmak általában az ágyban fejeződtek be. A szenvedély uralta ez a kapcsolatot, ami persze nem napi rendszerességgel történtek. Megesett, hogy összetörtünk egy-két vázát vagy dísztárgyat, esetleg kiszívtuk egymás nyakát, de volt egy alkalom, mikor a tévét is levertük a komódról útközben. Úgy gondolom, hogy elég idős vagyok már, hogy megállapodjak valaki mellet, és az biztos, hogy nem Claire lesz. Nagyon kedves és szép csaj, de ő nem gondolkozik ilyen dolgokban, neki csak a jelen számít, és az élvezetek. És igaz, remek estéket tud okozni, de a reggeleknél csődöt mondana. Szeretnék családot alapítani, és ezt meg is tehetném, ha találnék egy rendes lányt. Nem is értem, miért nincs még barátnőm: huszonhét vagyok, remek állásom van, tágas lakásom, kocsival is büszkélkedhetek, és örököltem a család jellegzetes vonásait. Édesanyám mindig azt mondta, remek kiállású férfi lesz belőled, fiam, gyönyörű szemed van és hatalmas szíved. Csak a nők el ne rontsanak.
Ez a feleség-gyerek projekt már fogalmazódik bennem egy ideje. Pontosan az óta, mikor az öcsém bejelentette, hogy eljegyezte a barátnőjét, három éve. Nagyon örültem a hírnek, és az ő boldogságuknak, de azért egy kis tüske marad bennem, hogy idősebb lévén, nem én vagyok az első házasság terén. Az esküvő remekül sikerült. Természetesen az elején az örömszülők könnyeket ejtettek drága gyerekük miatt, de a buli rész a lehető legjobban telt el. Chris az orromra kötötte, hogy nehogy rávessem magam a felesége húgára, aki szintén a tanú státuszát töltötte be. Szót fogadtam az öcsémnek, és nem rontottam meg egy kislányt, aki még alig töltötte be a tizenhatot, de azért értékeltem a poénját. Lehet, hogy szeretem a nőket, de pedofil nem vagyok! A tánc pedig elengedhetetlen egy ilyen partin: a mennyasszonyt is én raboltam el. Chrisnek cserébe fel kellett olvasnia egy rettentően vicces esküt, amiben az állt, hogy minden házimunkát ő fog végezni, és a tenyerében fogja hordozni szíve választottját, majd megfogadta, hogy Denise bármit kérjen, ő egyből ugrik, és teljesíti a kívánságát. Ezen megaláztatások után, visszaadtam neki a nőt. A torta felvágása előtt, pedig nagy hírt jelentettek be. Így van, Denise terhes volt. Pontosan hét hónappal utána pedig nagybácsija lettem egy tündéri kisfiúnak. Szinte még mindig hallom testvérem szavait: Ben, ha a gyerekem olyan lesz, mint te, esküszöm, kitekerem a nyakad. Bár szavai igen keményen hangzottak abban a pillanatban, most napi rendszerességgel ugrok át a pár utcányira lévő házba, hogy a kis sráccal töltsek el legalább egy órát. Ott voltam az első lépéseinél, és az első értelmes szavai között szerepelt a Ben is. Mára már igazi nagyfiúvá cseperedett, tud a saját lábán menni, és csak úgy dől belőle a szöveg, de van, mikor összeakad a nyelve. Mániákusan imádja a hajókat, ezért születésnapjára és más ünnepekre különböző csónakokat veszek neki. Azonban, most hogy Sebastian felcseperedett, úton van a következő baba is.
Ó, csak tényleg találnék már valakit. Nem akarom elhúzni a dolgokat, mert utána kicsúsznak a kezemből a lehetőségek. Bár ha jobban belegondolok… Hector helyére vennünk kell fel minimum egy embert, így már a szórólapokat is kitettük. Egy lány, akit már többször is láttam, mint vevő, érdeklődött az állás iránt. Mosolygós szemei vannak, és a „megbeszélés” folyamán nyolcvan százalékában láttatni vélte hibátlan fogsorát. Miután leadta az önéletrajzát, belekukkantottam, és mivel kötelező megadni a párkapcsolati állapotát, hatalmas vigyor szaladt a számra: egyedülálló. Nem akarom elsietni a dolgokat, de mivel eddig ő volt a második jelentkező, és van szakmai tapasztalata, esélyes, hogy ő lesz a választott. Ezzel azt akarom elérni, hogy közelebb kerüljek hozzá, és jobban megismerjem. Nem sokkal lehet nálam fiatalabb, talán két évvel, így a baba-projekt igazán nem akaszthatja ki. Fura, hogy férfi létemre ilyenek fordulnak meg a fejemben, de ha most nem kezdek neki, akkor nem fogom megélni az unokáimat, amire nagyon nem vágyom! Minden esetre, megpróbálok bevágódni a lánynál.
A gyomrom hatalmasat kordul. Atya világ! Tegnap délután óta, semmi értelmes ételt nem vittem be a szervezetembe. Ideje lenne kikelni és készíteni valami reggelit. Talán a sajtos omlett lenne a legjobb megoldás… ó, nincs elegendő tojás, és most nem fogok boltba mászkálni. Akkor valami müzli is megteszi… cseszed, tej sincs! Mikor is vásároltam be utoljára?! Két hete? Alkalmas lenne már elmenni, és venni pár fontos dolgot. Írnom kell egy listás: egyre szenilisebb vagyok. Lerúgom magamról a takarót, és felülök az ágyban. Hirtelen éles fájdalom hasít a fejembe, amit még a halántékom masszírozásával sem tudok enyhíteni. Hálát mondok magamnak, amiért tegnap még a buli előtt kikészítettem magamnak egy flakon vizet és mellé az életet mentő kis pirulát. Könnyűszerrel lenyeltem a gyógyszert, majd miután megfogtam egy tiszta alsót, és egy vasalt inget a fürdőszoba felé indulok, hogy vegyek egy zuhanyt és fogat mossak, amire most mindennél jobban vágyok – a tegnap esti szenny ízét még mindig érzem a számban. De mielőtt átlépném a fürdőszoba küszöbét, az éjjeliszekrényemen pihenő digitális órám számlapjára pillantok:
06:38.

2015. január 25., vasárnap

Osztálykirándulás

a v a g y   a z   é v   l e g r o s s z a b b   i d ő s z a k a !

Gyönyörűséges, szinte már vakító napsütésre eszmélek. A boltozaton a ragyogó, hatalmas égitest úgy bukkan fel a horizont távoli határán, akár egy pajkos kislány egy korhadt fa mögül a nyugodt erdőben. Egy szürke, nagyon kemény sziklaszirten ülök, és csak tanulmányozom, ahogy a sugarak minél többet fednek fel önmagukból. Nem csupán a Nap kel, szépen lassan éled minden. A távoli erdőből hallatszanak a fiatal madarak játékos énekei, a lusta bogarak lassú zümmögései, és a sekély vízben élő apró halak játszadozásának zajai. Az érzés, hogy egymagam vagyok, távol a civilizációtól, csak a természet és én, felemelkedően hat rám. A tükörhöz hasonló, színtiszta víz vakítóan veri vissza a Nap első sugarait, és ahogy telik az idő, egyre többet s többet. Bár meg tudnám örökíteni ezt a természeti csodát, hogy az egész világnak megmutathassam, miről maradnak le. A tenger halkan, nyugtatóan morajlik. Lenézek a lábam alá; a hullámok a sziklának csapódnak, és abban a minutumban, amint nekiütköznek, össze is törnek, majd lassan megfontoltan húzódnak vissza, hogy a folyamat ismét végbemehessen. A kősziklát tengeri csillagok és korallok színezik be. Hirtelen kedvem támad közelebbről megszemlélni. Mintha csak valaki meghallotta volna imám, lökést érzek a hátamon és már zuhanok is. A következmény nem izgat; csupán arra vágyom, hogy megnézhessem a természet alkotta földi csodának az egyik termékét. Már közel vagyok a sziklához. Félő, hogyha nem lassítok, nekicsapódok és ez az utolsó dolog, amit látok. De erre nem kerül sor… A hullám újra megszívja magát sós vízzel, és a sziklaszirt felé tart. Már közel sem tűnik, olya barátságosnak, mint odafentről, most sokkal inkább dühös. És ez a veszedelmes harag lepi be teljes valóm. A vízbe esek. De ez most más! Ez nem olyan, mint a többi álmom, ez valós. Fuldokolva emeltem fel a fejem, aminek következtében a víz az arcomba csorgott. A reakció nem más, mint öblös, mérhetetlenül mélyről jövő röhögés. A jobb kezemmel kisepertem az arcomból a vizet, míg a ballal feltornáztam magam. Csodálkozva eszméltem rá, hogy egy mini felfújható medencébe löktek bele, amit az ideiglenes ágyam mellé helyeztek. A nevetés csak nem hagy alább, és a legelső gondolatom az, hogy MÉRHETETLENÜL UTÁLOM AZ OSZTÁLYKIRÁNDULÁSOKAT!!!

~°~°~°~°~°~

Amint rendbetettem magam, ami annyit tesz, hogy kicsavartam a ruháimból a vizet és átöltöztem, gyors léptekkel indultam az ebédlő felé. Az oda tartó út folyamán, szerencsére senkivel sem találkoztam. Ez eddig még nem is lett volna probléma, de a baj ott kezdődött, amikor kinyitottam az ebédlő ajtaját. Én balga ráléptem a küszöbre, ami be volt kenve valamivel, és olyat estem, amit még egy kaszkadőr is megirigyelt volna. A szemüvegem lerepült a fejemről, és messze ért földet, míg kezemmel az ütközés erejét tompítottam. A helyiségben hirtelen még a lény zümmögését is lehetett hallani, de amint az osztály felfogta, hogy mi is történt, úgy bukott ki belőlük a nevetés, akár a forró láva a vulkán gyomrából. Az ofő természetesen odajött hozzám, és bűnbánó tekintettel nyújtotta át szemüvegem, amit egyből fel is vettem. Az önbecsülésem már így is a béka segge alatt van, szóval ez a kis incidens, nem oszt-szoroz. Feltápászkodtam a földről, ás az ablak melletti asztalhoz mentem. Utálok fiú osztályba járni, de egy pozitívum azért itt is akad. Az osztályfőnöknek van egy lánya, aki elsétálva az összes nagyképű srác mellett, egyenesen az én karjaimba borult. Mondhattok bármit, szánalmas, amiért az ofőm lányával járok, de ha csak egyszer is szemetek elé kerülne megbabonázó szépsége, véleményetek rohamos változásnak indulna.
Tehát leültem az asztalhoz. Ashley kezét óvatosan az enyémre fektette, és kényszerített, hogy nézzek rá. Felemeltem a fejem és feltoltam a szemüveget az orrnyergemen. Szemében aggodalom ragyogott, amit néha nehezen bírok megérteni, mivel immunis lettem az ilyen csesztetésekre.
- Jól vagy? – szólalt meg halkan, és észrevehetetlenül még közelebb hajolt. Tekintete már közel sem az előző érzelmeket tükrözte: dühös volt. Szinte hallottam a szitkozódó szavakat a fejében, amiket természetesen nem mondott ki.
- Jól – feleltem kurtán, és megpróbálkoztam egy mosollyal is, ámbár eléggé gyengén sikerült. Ashley nem hitt nekem, de nem firtatta tovább a témát. Elvette a kezét és folytatta a befejezetlen reggelit. Sajtos pirítós és citromos tea. Az étvágyam is elment.
A tányér egyik feléből a másikba tologattam az akkora már kihűlt kenyérszeletet, mikor az osztályfőnök tapsolt kettőt, hogy magára vonja a srácok figyelmét és bejelentse, hogy elhagyhatják a helyiséget, amennyiben végeztek az étkezéssel. És pakolják össze a cuccukat, mert a busz fél órán belül megérkezik. Akár egy megbokrosodott ménes, úgy rohantak ki a fiúk az udvarra, mivel eszük ágában sem volt pakolni. Illedelmesen megköszöntem a reggelit, bár nem ettem semmit, és kisétáltam az ebédlőből. Egy ideig néztem a zsúfolt focipályát, ahogyan egymás lökdösve rúgták a bőrt, végül meguntam és az árkádok alatt a szobák felé vettem az irányt. Feltoltam a szemüvegem, és a kezeim a zsebembe mélyesztettem. Lassan, komótosan pakoltam egyik lában a másik után. Három csodás nap a természet lágy ölén. Mit ne mondjak… annyira csodás sem volt, igazán három napnak sem mondható, és még csak nem is ültünk a természet ölében. Igaz, hogy a közelben van egy kisebb erdőnek nevezett rész, ahol első napon számháborúztunk csapatépítő gyanánt, és egy nagyobb domb is van 5 percnyi sétára, amit megmásztunk előző nap, de még sem olyan, mint amit az ember elképzel a természet lágy ölén címszó alatt.
De nem tudom tovább folytatni a gondolatmenetem, mivel a focipálya felől valaki torkaszakadtából az üvöltötte: VIGYÁZZ! Egyetlen egy olyan dolog van, amit ilyenkor tilos csinálni, a hang irányába fordulni. Én megtettem! Ezt a kiabálást nem véletlen használják veszélyt jelző dolgok felhívására. A labda egyenesen felém repült, és nem tudtam kitérni előle, csupán csak a fejem fordítottam el, ami némiképp javított a helyzetemen, mert így legalább a szemüvegem nem passzírozódott bele a képembe. Bárki is rúgta a labdát, szörnyen elemében lehetett, mivel az arcomon éreztem égető csípését. Nem lepődtem meg, mikor az egész csapat hangos röhögésben tört ki, ami véletlenül sem hagyott alább percek múltán sem. Gyorsan felvettem a földre esett szemüveget, megtöröltem a lencséit a pólóm szélében, és a fejemre helyeztem. Kinyitottam a szobaajtót, ami két éjszakáig a lakhelyem jelentette, de mielőtt a lábam is betehettem volna, valaki megfogta a karom és megállásra késztet. Először azt hiszem valamelyik osztálytársam az, de amikor gondoskodó kezek simítottak végig pirosló arcomon, tudtam, hogy Ashley jött utánam. Szemei csibészesen ragyogtak, és az a tipikus most mutasd meg nekik nézéssel szuggerál, mint minden csók előtt, amit nyilvánosan váltottunk. Egy pillanatra megszakítottam a szemkontaktust és az osztály többi tagja felé fordítottam a fejem. Még mindig a térdükön, vagy épp egymás vállán támaszkodva röhögtek, és ekkor eszembe jutott valami. Rajtam kívül csupán Marknak van barátnője, és jelen pillanatban neki sincs itt. Úgy igazán most először égett fel bennem a bosszú halovány fáklyája. Figyelmem ismét barátnőmnek szentelem, és időt sem hagyva további várakozásra, közre fogtam Ashley arcát, és ajkaim az övére tapasztom. A csók szenvedélyes volt, tele energiával és erővel. Éreztem, hogy barátnőm szája mosolyra húzódik, de ez egyáltalán nem gátolt minket, inkább fokozta a hangulatot. Nyelvemmel lassan érintettem meg alsó ajkát, amire ő engedélyezve kérésem, szétnyitotta a száját. Kezeimet végigvezettem a hátán, majd derekánál állapodtam meg, ahol egy apró mozdulattal azt a kis rést is eltüntettem, ami köztünk volt. Ujjaival beletúrt a hajamba, amitől teljesen kirázott a hideg, majd a tarkómnál összekulcsolta azokat. Nyelvemet az övének nyomtam, és abban a pillanatban az az erős késztetés fogott el, hogy ha megfulladok is, akkor sem engedem el a lányt. Ám oxigén nélkül elég nehéz létezni, így Ashley megszakítva a kapcsolatot levegőért kapkodott, ahogy én is. Homlokomat az övének támasztottam. Szeme sarkából a röhögő, illetve már a döbbent focicsapatra nézett, és örömmel konstatálta, hogy tud még meglepetést okozni. A fiúk zavartan néztek egymásra, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ashley egy puszit nyomott az orromra, és kezeit leengedte, miközben pedig a mellkasomon simított végig. Mondani szeretett volna valami, de édesapja félbeszakította. Kicsapta az ebédlő ajtaját, és kissé ingerülten ordított rá a fiúkra.
- Irány pakolni, itt a busz! Siessetek! – Ezzel le is tudta a fenyítést, és már indult is a saját cuccáért, hogy a bejárathoz vigye.
- A buszon találkozunk – mondta Ashley, majd megfordult, és ő is a bőröndjéért ment.
A szobában mindenki ordítozva pakolászott. Most nem voltak hülyülések, piszkálások, inkább csak a ruháik hollétük felől érdeklődtek. Az egész osztály arra törekedett, hogy minél kevesebb idő alatt tudják elpakolni a cuccaikat. Nem mondom, hogy egyszerű volt nekik, de megpróbálkoztak a lehetetlennel. Négy perc múlva egytől egyig a kapu előtt álltunk és a táskákat, bőröndöket pakoltuk be a busz hatalmas rakterébe.
Az elsők között léptem fel a buszra, ezért középtájt foglaltam helyet. Szépen lassan telt meg a busz belseje, és szinte egy örökkévalóságnak tűnt mire elindultunk. Ashley majdnem utolsónak szállt fel. Mögötte Danny kullogott, és kicsit sem leplezte, hogy az én barátnőm hátsóját stíröli. Amikor az általam elfoglalt ülés mellé ért, kacéran rám nézett, majd ráütött Ashley fenekére. Fogaimat összeszorítva próbáltam nyugodtan tűrni a történteket. Danny kétszer akkora, mint én, simán laposra ver, ha úgy támad kedve, így inkább nem szeretnék összetűzésbe keveredni vele. De persze Ashley ezt nem tűrte. Gyorsan megfordult a tengelye körül, és szúrós tekintettel bökött rá Danny mellkasára.
- Ha még egyszer ezt csinálod… - szűrte ki a fogai között.
- Akkor mi lesz? – nevetett fel kényszeredetten a támadó. – Megvéd a pasid? – mondta gúnyosan. Akik szem- és fültanúi voltak az előbbi jelenetnek hangos nevetésben törtek ki. Ashley mit sem törődve az osztálytársakkal, beült mellém, kezét pedig összekulcsolta az enyémmel. Már egy ideje az ablakon néztem ki, nem akartam, hogy Danny bármit is kritizáljon, és miután learatta a babérokat húzzon el a francba, de azért hagytam Ashleynek, hogy megfogja a kezem. Csalódott voltam. Bármi történhet a barátnőmmel, és én képtelen lennék megvédeni őt. Kínos! Ashley persze észrevette, hogy nem nagyon dobott fel a hazaút gondolata, így szabad kezét az állam alá csúsztatta, és kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Minden egyes alkalommal, mikor csillogó íriszébe meredtem, ráeszmélek, hogy a Danny-fajta nagymenő, hugyagyú férgekre magasról tesz, és nem érdekli más, csak én.
- Szeretlek – suttogta halkan, annyira halkan, hogy én is csak a szájáról tudtam leolvasni. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Átkaroltam a vállát, és lágy puszit nyomtam a homlokára.
- Én is szeretlek – válaszoltam. A jármű végre elindult, és már csak órák kérdése, hogy otthon legyünk. Zötyögve haladtunk a kis utcákon, még rá nem kanyarodtunk az autópályára, és normál tempóra nem váltva hasítottuk a betont. Ashley fejét a vállamra hajtotta, én pedig nyugodtan húztam magamhoz közelebb. Lepillantottam barátnőm békés arcára, és rájöttem, hogy mindenhol jó, de a legjobb, ha hazafelé tartok, és Ashley mellettem van!

2014. december 25., csütörtök

Karácsonyi tragédia

Jól tudom, nem egy ilyen meghitt, boldog ünnepen kellene, e fajta írásokat publikálnom, de néha megesik a rossz velünk, másokkal. Mivel ezt korábban írtam, nem lengett be az ünnep varázsa, így bele sem gondoltam komolyabban. A cím tökéletesen elárulja, hogy nem happy end lesz a befejezés, így mindenkit kérek, saját felelősségre olvassa.

                                                                           ~.~.~.~.~


A lány boldogsággal nyakon öntve nyitja ki a kaput, hogy akadály nélkül lépjen az éppen hazafelé tartó emberektől zsúfolt járdára. Kissé megigazítja a sapkáját, feljebb húzza a kabátjának a cipzárját, és útnak indul. A hűvös északi szél lágyan kap bele a hajába, ami ettől csiklandozni kezdi arcát. Csizmájának talpa alatt halkan ropog az éjszaka esett csillámló hólepel. A kocsik lassan, megfontoltan haladnak az úttesten. Mindenki figyel, nehogy baleset történjen, ami ilyenkor nem kis eséllyel előfordulhat. A lány a barátjához siet ennyire, szavakba képtelen lenne önteni, hogy mennyire örül annak, hogy hetek óta újra láthatja kedvesét, most hogy közeleg a karácsony. A távolság nem tenne jót egy kapcsolatnak, de köztük olyan erős kötelék van, amit nem látni minden sarkon. Az ügyvéd szakma nem egyszerű, így a lánynak ki kell állnia a párja mellett, hogy idővel – az egyetem után – akadály nélkül együtt lehessenek, és boldogan tervezgessék a jövőjüket együtt. Talán minden huszonéves erre vágyik, hogy szíve választottjával élje le életét.
Az emlékek vízesésként törnek át a lány gondolatain. Felidézi a régmúlt időket, mikor még csak ismerkedtek, amikor lopott csókokat váltottak, mikor már hivatalosan is jártak, és végül, de nem utolsó sorban a lánykérést. Önkéntelenül is mosoly csúszik a lány arcára, és a hüvelykujjával megforgatja az ezüstből készült jegygyűrűjét. Ezt a mozdulatot naponta többször is megismétli, akárhányszor csak eszébe jut a férfi, aki az ujjára húzta az ékszert.
Felemeli a fejét, kihúzza magát, és mélyen beszívja a jeges levegőt, hogy kicsit csillapítsa szíve erőteljes dobogását. Csupán három utcát kell még sétálnia, hogy megérkezzen. A gyalogosok legnagyobb örömére, újra havazni kezd. Valaki ernyőt húz, van, aki csak a kapucniját teszi a fejére. De a lány csak felnéz az égboltra, és ettől csak még csodálatosabbnak véli a találkozás pillanatát, ami hamarosan bekövetkezik.
A következő dolog, amire eszmél, az a meghitt téli délutánba hasító éles dudaszó. A tekintetét a csúszós útra szegezi, és a félelem pillanatokon belül megfagyasztja. Hallja, hogy kiabálnak az utcán lévő emberek, de ő képtelen megmozdulni. Csak nézi, ahogyan a hatalmas jármű átszeli a kettejük közötti rohamosan fogyó távolságot. Szíve dobogását a fülében érzi, és kényszeríti magát, hogy elálljon az útból, de csupán egy kis lépésre telik. Ajkai elválnak egymástól. Látja, amit a sofőr kalimpál az irányíthatatlan járműben, minden erején azon van, hogy visszaszerezze az uralmat a kocsi felett, de eredménytelen minden próbálkozása. Senki sem tudja megállítani a bekövetkezhetetlent.
A csapódás ereje végett a kocsi légzsákjai kinyílnak, megvédve a sofőrt a súlyosabb sérülésektől, de a lány helyzetét ez nem segíti egy cseppet sem. Pár méterre van a járműtől. A selymes havat a lány rubin vére színezi. A járókelők fejvesztve rohannak a járdán fekvő élettelen lány irányába, miután kissé feldolgozták a baleset szörnyű következményeit. Valaki mentő után ordít, míg egy másik a kocsiban ülő agg úrhoz siet. A történtek mindenkire sokkos hatást gyakorolnak, csendben próbálnak segíteni a sérülteken, csupán egy fiatal hölgy kétségbeesett hangja zendül fel, ahogyan a mentősöknek magyaráz. Nem telik el sok idő, bár óráknak tűnnek, és már hallani, később pedig látni véli az egész utca a mentőautó érkezését.

~°~°~°~°~

A kórház fehér, semmit mondó falai úgy suhannak el a rohanó férfi mellett, mintha csak egy kocsiban ülne és bámulna ki az ablakon. A fejét ide-oda kapkodja, csupán egyetlen egy szám jár a fejében: 315. Ez a sorszámú szoba rejti kedvesét, ahová minél hamarabb oda szeretne érni. Elrohan az egyik ajtó előtt, és csak futó pillantást vet a rajta lógó kis bilétára, majd mikor tudatosul benne a látott szám, megtorpan. Mielőtt feltépné az ajtót, habozik. Nem tudja, mire számíthat, mi várja majd bent. Mély levegőt vesz, az ajtót pedig úgy rántja ki, hogyha az zárva lett volna, akkor is bejut.
Ami a szobában fogadja, egy kis ideig lebénítja. Az ágy teljesen üres. Tekintete cikázik a helyiségben, és nem tuja mi tévő legyen. A levegőt zihálva veszi, mellkasa gyorsan emelkedik. A fekvőhely széléhez sétál és összetörve zuhan a matracra. Kezét végigsimítja a huzaton, majd a tenyerében összegyűri az anyagot és hatalmas erővel üt rá. Fájdalmat nem érez, mivel az ágybetét tompítja. Elkésett!
Az emlékek fájdalmasan ütik fel fejüket gondolatai tengerében. Még gimiben kezdődött az egész. Tisztán emlékszik a napra, mikor megpillantotta a gyönyörű lányt, amint a focipálya mellett elhaladva a főbejárat felé igyekezett. Az egyik csapattársa rá ordított, hogy ne csajokat bámuljon, épp vesztésre állnak. De ő nem törődött tovább a játékkal, addig követte a szemével a lány útját, míg az épület ajtaja be nem csapódott mögötte. Ettől a pillanattól kezdve mindig a nyomában volt. Halványan elmosolyodik, mikor eszébe jut zavarba hozó próbálkozása, miként magára szerette volna hívni a lány figyelmét. Az első randijuk napját úgy izgult, hogy elront valamit, de ez nem következett be. Minden csodásan alakult, és innentől egyenesen ívelt felfelé a köztük lévő kapcsolat. Hétvégenként moziba vagy színházba mentek, de volt olyan alkalom is, mikor egy komolyzenei koncertet látogattak meg. A kedvenc helyük az egyik közeli parkban volt a csónakázótó, aminek egyik partján egy hatalmas fűzfa terebélyesedett. Az ágai szerteágaztak, így könnyűszerrel fel lehetett mászni rá, ezt pedig ki is használta a fiatal pár. Naphosszakig ültek a fán, és beszélgettek, felölelve minden témát. Ekkor jelentette ki a lány, hogy az apja szívesen megismerné a fiút. Tinédzser fejjel, a fiúk általában nem szívlelik az apukás, ismerjük meg jobban a lányuk kérőjét-vacsorákat, ezért Ted sem mosolyogva fogadta a hírt. Azonban túltettem megát a kezdeti meglepettségen, és elment arra a bizonyos vacsorára.
Ted arcán keserédes mosoly jelenik meg, mikor felidézi a találkozás pillanatát. Nem mondaná magát félősnek vagy beszarinak, de mikor a ház ura ajtót nyitott neki, nem sok kellett, hogy fejvesztve rohanjon el, olyan messze, amennyire csak tud. De mikor meglátta barátnőjét, összeszedte magát, és bátran kezet fogott leendő apósával – bár akkor ez még tervben sem volt. A vacsora a lehető legjobban sikerült. Kyra édesanyja remekül főz, és közös témát is talált az ház urával, ami nem más volt, mint a kosárlabda.
Gondolatmenetét a kórterem ajtajának kitárása zavarja meg. Fejét hirtelen felkapja, és mikor meglátja a fehér köpenyes, sötét hajú orvost, fel is pattan a helyéről. Várakozó tekintettel mereszti szemeit a doktorra, aki még a kezében lévő lapokba temetkezik, majd mikor észreveszi, érdeklődve tekint az idegenre.
- Hogy van? – lép egyet Ted, hogy közelebb legyen a férfihez, hátha ezzel szóra bírja. A doktor még mindig érdeklődve mered Tedre, és mikor rájön, kivel is van dolga, hangot ad gondolatainak.
- Á, maga a férj.
- Vőlegény – javítja ki a hibát Ted, de az orvos nem veszi tudomásul, újra a mappájába néz. Lapozni kezd benne, majd mikor a kívánt oldalra ért, olvasni kezd.
- Kyra… Gilmore? – formálja át a kijelentését kérdéssé, mire Ted bólint egyet. – Éppen a hármas műtőből hozzák ki. Agyrázkódást diagnosztizáltunk nála, valamint több csontja is súlyosan tört. Van esélye a túlélésre – emeli fel a fejét, és biztatóan a férfire mosolyog. – A pillanaton belül itt lehetnek.
- Köszönöm.
Ted követi tekintetével az orvost, míg elhagyja a kórtermet; majd kisétál a folyosóra, hogy onnan lesse menyasszonyának érkezését. Nem telik el sok idő, a közlekedő végén lévő kétszárnyú ajtó kivágódik, és két orvos és egy ápoló tol egy gurulós kórházi ágyat. Mikor a szoba elé érnek, íves kanyart vesznek, és bemennek a helyiségbe. Tednek ekkor van egy szempillantásnyi ideje végigmérni a lány állapotát.  A látványtól kisebb sokkot kap. Kyra bal lába be van gipszelve, a bordáinál kidudorodik a ruha a fásli miatt, a feje pedig körbe van kötve gézzel. A fiú megrökönyödve áll az ajtóban, és szinte pislogás nélkül néz maga elé. Kisvártatva az ott dolgozók kijönnek a kórteremből, maguk előtt tolva az üres ágyat, majd el is tűnnek a folyosó végén. A férfi egy pillanatig habozik, de végül erőt vesz magán és besétál a kedveséhez. Nem igazán tudja, mi tévő legyen. Csak áll az ágy mellett, és bágyadtan tekint a rajta fekvő lányra. Kedves, máskor mindig mosolygós tekintetét most nem láthatja, akár csak egy pillanatra, hogy megnyugodhasson tőle. Közelebb lép, és kezét a sebhelyekkel tarkított arcára simítja. Bőre túlságosan fagyos, és ettől Ted is hidegnek érzi a kezét. Mély lélegzetet vesz. Szemeit lehunyja, majd szaggatottan kifújja a levegőt.
A látogatóknak kihelyezett kényelmetlen fotel karfájáért nyúl, és közelebb húzza azt, hogy le tudjon rá ülni. Kezeit Kyra tenyere köré kulcsolja, de óvatosan, nehogy kárt tegyen az infúzió miatt beleszúrt tűben. A homlokának támasztja a kezeiket. Próbálja kontrollálni a gondolatait, de nem sikerül neki. Ide-oda cikázik a fejében a múlt, a jelen és az elképzelt jövő. Ezen a héten kezdték volna el az esküvői készülődéseket. A meghívó sablonok már megérkeztek, csak annyi dolguk lett volna, hogy kiválasszák a megfelelőt. Mindezek után jött volna a menü, az ülésrend és a ruha. Bármekkora a hiedelem, hogy a vőlegény nem láthatja a szertartás lőtt a mennyasszonyt a kiválasztott ruhájában, Kyra szerette volna, ha Ted vele megy el vásárolni. A férfi agyában rengetegszer átfutott már a gondolat, hogy hogyan festene szíve választottja a ruhakölteményben, és ez most sincs másként. A lány karcsú testét finom, fehér anyag fedi. A szoknyarész hatalmas és abroncsos, így víz fodorként omlik a lány lábai köré. Hullámos barna haja természetesen hullik a vállára. Tincsei között csillogó kontytűk díszelegnek. Fejét Ted felé fordítja. Szemei ragyognak, mosolya pedig a legőszintébb mosoly, amit valaha láttatni vélt. Óvatosan letipeg a porondról, nehogy baja essen a ruhának, és a férfi elé áll. Nem szólal meg, de tekintetében látszik, hogy nagyon kíváncsi, hogyan áll rajta a ruha. Ted kedvesen elmosolyodik, és annyit mond, hogy gyönyörű. A lány halvány pírt kap, majd egy csók után visszasétál a tükör elé, hogy ő is jobban szemügyre vegye.
De mi ez a sípolás? Ez egyáltalán nem illik egy szalonhoz.
Ted hirtelen felkapja a fejét, és csak ekkor tudatosul benne, hogy egy kicsit elbóbiskolt. A sípolás nem más, mint az EKG monoton hangja. A képernyőn egyenletes vonal húzódik végig. Ted szíve kihagy egy ütemet, majd háromszoros gyorsasággal kezd újra verni. Felpattan a székből, és már segítségért kiáltana, mikor az orvos berohan az ajtón. A tekintete csak egy pillanatra találkozik a Tedével, de ez elég volt ahhoz, hogy a férfiben a helyére pattanjon valami. Nagy gáz van. A doktor hamar szabaddá teszi a lány felsőtestét, és ezután nem sokkal csatlakozik hozzá egy nővér is. A doktor a kezébe veszi a defibrillátort és miután közli a töltés mértékét, szinte ráordít a segítőjére, hogy tessékelje ki Tedet. A férfi megrökönyödve figyeli, ahogyan a szerelme életéért küzdenek. Eleinte nem is érzi a nővér fogását a karján, és a szavakat sem hallja. Teljesen elhomályosul minden, és képtelen felfogni a történéseket. Egyre távolabb és távolabb érzi magát Kyra-tól. Folyton csak azt hajtogatja, hogy mentsék meg, majd bezárul előtte a 315-ös szoba ajtaja. Bágyadtan mered a szürke falapra, és még most sem hajlandó elfogadni a tényt, hogy a menyasszonya az életéért küzd.
Az idő csak telik. Eddig még senki nem jött ki. Ted az ajtó előtti székre roskadva várja, hogy megtudjon valamit. A térdén támaszkodik, arcát pedig a tenyereibe temeti, és csak gondolni sem mer arra a lehetőségre, hogy… Igen, arra! Nem történhet meg vele ilyen szörnyűség. Képtelen lenne feldolgozni.
Valaki halkan megköszörüli a torkát nem messze Tedtől. A férfi tekintetét az orvos felé fordítja. Feláll a székről, és szembefordul a meggyötört arccal. Tudja, Ted szavak nélkül is tökéletesen kitalálja a doktor gondolatait. Nem tudták megmenteni.
Az orvos szóra nyitja a száját, de elsőre nem jön ki rajta semmi. Megköszörüli a torkát, és ahelyett, hogy kimondaná a gyötrő valóságot, csak annyit suttog: - Részvétem. - Ted ereiben szinte megfagy a vér. Bárgyú tekintettel mered maga elé. Próbálja megérteni, vagy csak felfogni a dolgokat, de ilyen helyzetben ez elég nehéz. Ilyenkor az agy szinte képtelen elfogadni, hogy már nincs az élők között az, akit mindennél jobban szerettünk. Az orvos Ted vállára teszi a kezét, hogy kissé megnyugtassa, de nem sok sikerrel jár. A férfi magába zuhan, és ismét a széken köt ki. Már nem is próbálja leplezni bánatát. A könnyek utat törnek maguknak, és kegyetlenül folynak le az arcán, maga mögött hagyva a nedves csíkot. Ted lassú mozdulattal letörli a könnyeit, majd fájó szívvel tudatosul benne, hogy most vesztette el egy darabját. 

2014. december 5., péntek

Nickelback, mint beszélő húr

Sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy következő bejegyzésemként nem egy novellával érkezem, hanem egy teljesen más jellegű írással. Ez egyfajta ajánló, de nem tudom pontosan, hová soroljam. Ezt - mármint az írást - láthattátok már a Face to face nevezetű designblogon is, mivel eredetileg oda írtam. Nekem nagyon elnyerte a tetszésem, szóval mindenféleképpen tervezek még ilyenfajta bejegyzést. Ám ha van ötletetek, hogy kiről tudnék még egy jó biográfia-diszkográfiát írni, vagy csak elmesélnétek, hogy mit gondoltok róla, nagyon szívesen olvasom a véleményeteket. Remélem elnyeri a tetszéseteket. :D
Viel Spaß! ;]

2014. december 3., szerda

Véres küzdelem


Kedves olvasóim!
Az első bejegyzésként - hűn a blog témájához - egy novellát hoztam. Ez egy versenyre íródott, de a blog még az eredményhirdetés előtt bezárt. Így hát sose tudom meg, milyen helyesést ért volna el az iromány. De most eljött az ideje, hogy megosszam veletek. Remélem, tetszeni fog! :) 


~°~°~°~°~


Az ágyamon feküdtem, a hátamat a támlának döntve, és egy könyvet olvastam, amit barátnőmtől kaptam. Szerinte Agatha Christie a világ legjobb írója, ez által ajánlotta nekem a Tragédia három felvonásban című művét. Igazat kellett, hogy adjak neki, ez a könyv varázslatos, és egyszerűen képtelen voltam letenni. Tele volt fordulatokkal, és olyan történésekkel, amit az olvasó egyáltalán nem gondol. Teljesen belemerültem az olvasásába, ezért mikor valaki megdobta az ablakom – valószínűleg egy hógolyóval – majd’ szívinfarktust kaptam. Gyorsan az ablak felé fordítottam a fejem, és szúrós tekintettel néztem ki rajta, bár innen nem láttam az útra. Letettem a könyvet az éjjeliszekrényemre, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az előttem lévő üveget. Kihajoltam a nyíláson, és egyből egy újabb összegyúrt hógolyó repült felém. Az az egy szerencséje volt a támadómnak, hogy nem kapott fejbe.
- Neil, ezt nagyon gyorsan fejezd be! – ordítottam ki a srácnak. Próbáltam nagyon mérgesnek tűnni, de szánalmas próbálkozásom a fiú nemes egyszerűséggel kinevette. Haragosan összeszedtem egy kis havat a párkányról, labdává gyúrtam, és amilyen erősen csak tudtam, Neil felé hajítottam. Jó oké, nem baseball játékosnak teremtettek, de azért ennyire béna nem lehetek. A golyó el se ment a srácig, a kapu előtt zuhant a földre, amit Neil megint kinevetett. Kicsivel később, mikor már nem bírt tovább röhögni, moderálta arcizmait, és felém emelte tekintetét, és a tőle megszokott bársonyos, dörmögő hangon szólalt meg.
- Siess, mert nincs valami meleg, és nem szeretnék egyedül megfagyni – hajolt le, hogy újból egy hógolyót gyúrjon, de eldobni már nem volt ideje, mert bezártam az ablakot. Gyorsan felvettem egy vastag pulóvert és egy hosszú kötött sálat, és már a földszinten is voltam. Mielőtt az előszobába mentem volna, hogy normálisan, téli időhöz méltóan felöltözzek, benéztem a nappaliba, ahol apát találtam, miközben focimeccset nézett.
- Apa, elmenten Neillel, majd jövök – értesítettem a fejleményekről. Apa egy pillanatra sem vette le a képernyőről a tekintetét, csupán a fejét fordította kicsit felém, majd intett, hogy hallotta, amit mondtam, és valami jó szórákozás félét motyogott. Szem forgatva csóváltam a fejem. Ilyenkor se hall, se lát. Az sem érdekelte volna, ha a harmadik világháború készült volna kitörni; mi ez ahhoz képest, ha veszítene a kedvenc csapata?
Átrobogtam az előszobába, és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a bakancsom és a kabátom. Az ajtót szinte kitéptem a helyéről nyitás közben. Boldogan ugrándoztam le a lépcsőről, de az utolsó foknál megtorpantam. Zavart tekintettel pásztáztam a környéket. Hova lett Neil? Agyára ment a hó. Komolyan eljött idáig, kihívott, most meg eltűnik? És még a nők a bonyolultak…
Lassan lépkedtem a kapuig, amit ki is nyitottam. Kimentem a járdára. Sehol senki! Először jobbra tekintettem, hogy jobban megnézzem az utat, hátha Neil megint csak szórakozik. Nem hiszem el, tényleg itt hagyott. Csalódottan fordultam a másik irányba, annak reményében, hogy nem kell visszamennem a házba, de úgy látszik nem volt más választásom. Nagyot sóhajtottam, és egy ideig néztem, ahogy a jeges leheletem elegyedett a levegővel, végül beléptem a kapun… és akkor valaki rám ugrott! A lendület következtében én hanyatt vágódtam a havas úton, míg a vigyorgó srác élvezte a fölényét.
- Azt hitted, mi? – röhögött az arcomba, és mielőtt leszállt volna rólam, adott egy gyors csókot. Most ez nem tudott meghatni! Haragudtam rá! Felemeltem a kezem és ütni kezdtem a mellkasát, természetesen nem erősen. Gondolom, Neilnek sem fájt, mivel megint kinevetett.
- Te akkora egy bunkó vagy. Egy tahó, egy… egy… egy undorító alak – mondtam mérgesen, és utoljára még meg akartam ütni, de ő megfogta mindkét csuklóm. Ragyogó szemei lassan mérték fel arcom minden szegletét, fejét kicsit megbillentette, ajkai pedig mosolyra húzódtak. – Most meg mi van?
- Tudom, hogy szeretsz – hajolt volna közelebb, de megtámasztottam a fejét a tenyeremmel. Kezdett fázni a hátam; az még a kisebb probléma lett volna, hogy egy 190 centis srác rajtam feküdt, de elég gáz, hogy a havon tetette azt. Csak nagy nehézségek árán tudtam kimászni alóla (de végül sikerült), mivel a csuklómat még mindig nem engedte el, és ahogy néztem nem is nagyon szerette volna.
- Nem igaz! De igaz! Ah, kikészítesz – sóhajtottam megadóan. Neil kihasználva zavarodottságom, szorosan magához ölelt, és nyomott egy puszit a fejemre, majd megkerült, és megfogva a bal kezem elindult a szokott irányba.
Egy ideig csak csendben ballagtunk. Egyikünk sem szólalt meg, néztük a kövér hópelyhek lassú szállingózását, majd ahogy a földre zuhantak, ott elegyedtek a többivel, és összefüggő hótakaró vált belőlük. Talán a tél a kedvenc évszakom. A fehér táj egyszerűen megbabonázó, és az a tisztaság, nyugalom, amit árasztott magából, elkápráztatott minden arra járó embert. A legszebb ebben az évszakban ilyenkor az erdő. Neillel sokszor kijártunk ide sétálni, beszélgetni, vagy épp hógolyózni, ha olyan kedvem volt. A vegyes fáktól sugárzó rengetegben jól el lehetett bújni, szóval, ha nincs kedvem futkározni, csak elrejtőztem az egyik hatalmas fenyő ágai között, elővettem egy könyvet, és én jól szórakoztam, míg Neil engem keresett. Egy ideje már tudta a csínytevésem, így folyton szemmel tartott, ha hógolyócsatára került volna sor.
- Amúgy, mi újság veled? – szorította meg egy kicsit a kezem, hogy rá figyeljek. Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap nem is találkoztunk, mert a suliban kellett maradnom leszedni a karácsonyi dekorációt. Nagyon unalmas program, de szerencsére, voltak az osztályból még páran, így jókat nevettünk. Neil nem jött el. Arra hivatkozott, hogy nagyon sürgős megbeszélnivalója van Jackkel. Na, persze! Gondolom, egész nap csak Playstationön játszottak.
- Egész jól vagyok, bár kisebb izomlázam van a pakolás miatt – utaltam a tegnapra. Neil értette a célzást, de kitért a bocsánatkérés alól. Aprót lökött rajtam, és csak annyit súgott a fülembe, hogy puhány vagyok. – Igen? És te mit csináltál tegnap?
- Tudod – emelte fel diplomatikusan a fejét, és filozofikusokat megszégyenítő tekintettel révedt a távolba –, elvertem Jacket Need For Speedben. – Ebben igazán nem volt semmi vicces, de én úgy nevettem fel, mint aki élete legjobb viccét hallotta volna.
- Ez igen! Nagyon megterhelő lehetett a számodra – értettem vele egyet, mire ő csak helyeslőn bólogatni kezdett, majd egy pimasz mosollyal ajándékozott meg, de ezzel már nem sokat törődtem, mert megérkeztünk egy kisebb dombhoz. Amint Neil is észrevette, mintha nem is érett 19 éves lett volna, elengedte a kezem, és kisfiúsan elordította magát.
- Verseny a tetejéig! – Nekem sem kellett több. Egyértelmű, hogy Neil sokkal gyorsabb, mint én, de azért nem voltam olyan lassú. Meg elég nehéz hegynek felfelé futni. Mire én felértem Neil már rég kipihente magát, és mosolyogva figyelte, ahogy a térdemen támaszkodva próbáltam visszanyerni normális szívverésem. Mikor végre sikerült felegyenesedtem, mosolyogva figyeltem Neilt. Kezeit széttárva – mintha repülő lett volna – állt a domb tetejének a szélén, és élvezte, ahogy a gyenge északi szél simogatatta arcát, és összekuszálta a haját. Borzalmasan aranyosan festett így, de emellett nagyon éretlennek is.
- Gyerekes vagy! – szóltam oda neki, mire ő felém fordította a fejét, kinyitotta az egyik szemét és egy mosoly keretében intett, hogy menjek mellé. Tudtam, hogy mire készül, de azért engedtem a csábításnak, és teljesen hülyét csinálva magából mellé léptem, miközben ő összekulcsolta a kezünket. A szememet behunytam, ahogy ő tette az előbb, és csak a természetre koncentráltam. A Nap erőtlen sugaraira, amint melengetni próbálták arcom; a szél fagyos leheletére, amitől bőröm halvány pírt kapott; és Neil védelmező kezére, ami  kellemes hőt árasztott magából. Mély levegőt vettem, és ugyanolyan egyenletesen fújtam ki, mint ahogy beszívtam. A jeges levegő égette a tüdőm, de ez jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Imádtam a friss levegőn lenni, és ha ezt Neillel tettem, még jobban éreztem magam.
Tudhattam volna, hogy Neil a délután további részében, képtelen kihagyni a hógolyózást, így mikor én átszellemülten élveztem a természetet, a fagyos labda sokként ért. A szemem úgy pattant ki, mintha egy gonosz rémálomból keltem volna. Haragos tekintettel néztem Neilre, de ő hátrébb lépett egyet, és egy újabb hógolyót gyúrt. Ezt én sem hagyhattam annyiban. Gyorsan lehajoltam, és összegyűjtöttem egy kis havat, de mire abból egy egészséges golyó keletkezett Neil már hozzám is vágott egyet. Hirtelen felkaptam a földől egy kis havat, és felé dobtam, de mivel nem sikerült igazán összedolgozni fátyolként hullott a földre, és igazán el sem találta Neilt. Barátom a hasához kapott nevetés közben, és hátrálni kezdett egy lépést, de már nem vette észre, hogy a domb szélén állt. És ekkor kezdődött a baj! Neil talpa alatt nem maradt talaj, így háttal kezdett el csúszni a meredek lejtőn. Ijedten kaptam utána, de esélyem sem volt a dombtetőn tartani. Arra a helyre futottam, ahol az előbb Neil eltűnt, és rémült tekintettel néztem le. Egy hosszú csík mutatta Neil útját egészen az erdő széléig. A srác mozdulatlanul feküdt az egyik fenyőtől nem messze, a félelem futótűzként terjedt végig teljes valómon.
- Neil, jól vagy? – Hangom még nekem is idegennek tűnt, és kissé hisztérikusnak is. Hogy mondom el a szüleinek, ha… ha… Nem, az nem lehet. Már épp másznék le a dombról, mikor Neil megmozdult. Kicsit megrázta a fejét, és sepregetni kezdte a havat a ruhájáról és a nyakából. Talpra pattant és hatalmas mosollyal az arcán, felemelt hüvelykujjal tudatta velem, hogy minden a legnagyobb rendben.
- Ez rohadt jó volt – ordította felém. – Meg kell még egyszer csinálnom. – Megrázta a vállát, hogy a maradék hó is leessen róla, és magas léptekkel gyalogolt vissza a térdig érő hóban. Lelki békém nem tartott sokáig! Az erdő homályában észrevettem egy árnyékot, ami lassan fel is fedte rejtekhelyét. Megfontolt lépésekkel lépett ki az egyik hatalmas lombú fa mögül, és éhes tekintetét egyenesen barátom hátába mélyesztette.
- Neil… - A szó élesen hasított a levegőben, de mégsem volt ordítás, inkább olyanfajta elfojtott pánikot tükrözött, ami a horrorfilmekben hallható a vég előtt. A fiú kíváncsian emelte fel a tekintetét, majd mikor meglátta rémült tekintetem, szemöldökét érdeklődve húzta a magasba. Száját beszédre nyitotta, de hang már nem jött ki a torkán, mert a vadállat morgásba kezdett Neil háta mögött. Barátom villámgyorsan megfordult tengelye körül, és kezét kikapva a zsebéből, maga elé tartotta védekező pózban.
A farkas egy kifejlett példány volt. Egyik izmos lábáról állt a másikra, felső ajkait fel-felhúzta, hogy lássuk éles metszőfogait. Farkát ide-oda csapkodta, és a hang, ami kijött a torkán, legbarátiabb körökben sem lehetett játékosnak nevezni. Egész testén türelmetlenül feszültek meg az izmok, és csupán a megfelelő pillanatra várt. Fülét hátracsapta, lábait kissé megrogyasztotta, és bekövetkezett az, amitől a legjobban rettegtem. Ugrott egy aprót, majd elrugaszkodva Neilre vetette magát, és a lendület következtében mind a ketten a hóba zuhantak. Úgy sikítottam fel, mintha épp egy hullámvasúton ültem volna, majd a rémület következtében a szám elé kaptam a kezem. Hisztérikus pánik uralkodott el rajtam; sokkolva néztem, ahogy barátom próbált védekezni a fenevad csattogó állkapcsa ellen.  Karjait az arca elé emelte, és próbálta minél messzebbre tolni  magától az állatot. A hó porként kavarodott fel mellettük, és néhol vörös pöttyök jelentek meg a talajon, csak reménykedni tudtam, hogy a farkas vére az, de ez az ábránd csak kifogás volt. Fel-le járkáltam a domb tetején, és próbáltam kitalálni a megfelelő megoldást, de agyam lefagyott, mikor meglátta a termetes vadállatot. Gyorsan a zsebemhez kaptam, hogy hívjak valakit, de a telefonom nem találtam ott. Tekintetem össze-vissza kapkodtam, hogy hátha meglátok valami követ, amit a farkasnak tudnék dobni, de semmi ilyesmit nem találtam, így hirtelen ötlettől vezérelve letérdepeltem a földre, levettem a kesztyűmet és kemény, szinte már jeges hógolyókat kezdtem gyúrni. Az időm véges volt. A kezem majd lefagyott, és Neil is egyre jobban fáradt. Szemmel látható volt, hogy a vér tőle származik, a kabátjának az ujja cafatokban lógott. Feltápászkodtam a földről, a kezemben tartva pár hógolyót, és a farkas felé dobtam. Az első kettő mellé ment, de a harmadik eltalálta a hátát, ezzel kicsit megzavarva az előbbi tevékenységében. Felemelte a fejét, és körülnézett. Szemét összeszűkítette, és rám fókuszált. Neil kapott az alkalmon, erőt vett magán, és lelökte magáról az állatot, ami az oldalára zuhanva ért földet. A fiú gyorsan lábra állt, és próbált minél hamarabb biztonságos helyre jutni. Minden hiába; a farkas újra talpra emelkedett, majd megrázva a fejét, Neilre morgott, és abban a pillanatban bokája után kapott. A fiú a húzással járó erő következtében a földre esett. Bepánikoltam, nagyon is! Hatalmasat sikoltottam, amit az erdő visszhangként vert vissza. A kezemben lévő hógolyókat hisztérikusan dobáltam el, és nem is néztem igazán merre repültek, így gondolom Neil is kapott belőlük, nemcsak az a szörny. Neil próbálta lerázni a farkas állkapcsát a lábáról, de csak rontott a helyzeten, mert így az állat még jobban a húsába mélyesztette a fogait. A körülöttük lévő szűz havat Neil vére szennyezte foltokban. Az érzés, hogy nem tehetek igazán semmit, szinte megfojtott. Fuldokoltam a félelem áztatta pániktengerben, ahol a hullámok lassan ellepték teljes valóm, és felemésztettek. Lefagyva bámultam, ahogy az állat egyre jobban vonszolta az erdő felé Neilt.
- Ne – sikítottam hangosan. Kezemmel a levegőbe kaptam, pedig tudtam, hogy innen lehetetlenség lenne elérni őt. A földre estem, és minden reményem elszállt, nem tudtam segíteni a barátomon, ez a tehetetlenség pedig megbénított. A könnyeim hullani kezdtek, ezért egyre homályosabban láttam, ahogy az a fenevad az erdő mélyére vonszolja Neilt. A fiú elég sok vért vesztett, ezért már ereje sem maradt harcolni. – Segítség, segítség – ordítottam magamból kikelve. – Segítség, segítség, segítség. – A zokogás elhatalmasodott rajtam, és a kiabálás egyre halkabb lett. Fejemet lehajtottam a hóba, és próbáltam a mélyről jövő sírást csillapítani, de ebben a pillanatban cseppet sem sikerült. Ám mikor a távolból egy puskalövést hallottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és hirtelen a könnyeim is elálltak. Megnyugvásomat kicsit sem segítette, hogy egy újabb éles hangot vertek vissza a fák. Az egyik hatalmas fenyő törzse mögül két férfi lépett ki szemük elé tartva távcsöves fegyverüket. A farkas rájuk emelte a tekintetét, és morogni kezdett. Ellépett Neiltől, és tett pár lépést a vadászok felé, majd elrugaszkodott, hogy az egyikre ugorjon, de a puska ismét elsült, a golyó pedig egyenesen az állat agyába fúródott. Szemem lehunytam, hogy megkíméljem magam a szörnyű látványtól, ahogy a farkas élettelen teste a földre zuhan az egyik vadész előtt. Mindketten leemelték a fegyverüket és kikerülve a már veszélytelen fenevadat, Neilhez mentek. Ekkor eszméltem rá, hogy már nekem is oda kellett volna mennem. Gyorsan lerohantam a dombról, és mikor odaértem, megint összerogytam, mint az előbb. Ijedten néztem, ahogy a két férfi Neil egészségi állapotát méri fel; az egyik a vérzést próbálta elállítani, míg a másik a túlélési esélyeit vizsgálta. Az idősebbik megnyugtatóan rám mosolygott, és egy aprót bólintott.
- Van pulzusa. Erős fiú, túl fogja élni.

~°~°~°~°~

A történtek óta eltelt jó pár hónap. A vadászoknak köszönhetően Neil nem vesztett több vért, és biztonságban a legközelebbi korházba juttatták. Egész éjjel a váróteremben ültem, és amint eljött előttem egy orvos rögtön Neil felől érdeklődtem. Órákkal később beengedtek a kórtermébe. Nagyon nagy szerencséje van, csupán megúszta öltésekkel, és pár liter vérrel.
Most pedig ugyanazon a dombon üldögélünk, ahol a baleset történt. Neil fejét az ölembe hajtva tartja, szemei csukva vannak, és ajkai minden egyes alkalommal mosolyra húzódnak, mikor a haját babrálom. Karjait a hasán pihenteti; a karmolások nyomai szinte észrevehetetlenek, de a bal bokájánál keletkezett sérülés már szemmel látható. Az állat komplett fogsorának a nyomát ki lehet venni, és bár mások alig veszik észre, én tökéletesen látom minden alkalommal. Tekintetem visszafordítom barátom arca felé, és csak akkor veszem észre, hogy engem figyel.
- Nem a te hibád – szólal meg, ezzel megtörve a csendet. Válaszul aprót bólintok, és bár tényleg nem az én hibám, bűnösnek érzem magam. Tehettem volna valamit, bármit, akármit. Hamarabb is lefuthattam volna, vagy több hógolyót kellett volna dobnom, vagy…
Neil megfogja a kezem, amivel az előbb a haját piszkáltam, és összekulcsolja a sajátjával, majd mielőtt bármit csinálhatnék, felém kerekedik. Ajkait a számra nyomja, és egy apró csókot lehel rá. Homlokát az enyémnek támasztja, és csillogó szemei az enyémet fürkészik.
- Emma, hidd el, bármit tettél volna, az a te számládra ment volna. Soha nem lettem volna képes feldolgozni, hogy miattam történik veled valami szörnyűség. – Kezét felemeli, és hajamat a fülem mögé tűri. – A lehető legjobban alakult minden. – Apró csókot nyom a homlokomra, majd karjait körém fonja, és újból belemerülünk a meghitt pillanatba.